Szia!

Ha most csak erre az utazásra találtál rá, akkor tudd, hogy ez egy grúz-örmény uatázás második része és így az ötödik napon kezdődik 2024. szeptember 29-én…..tarts velem tovább is………..

5. nap – 2024. szeptember 29.

Grúz-örmény utazásunkat a mai napon Örményországgal folytatom.

Tbilisziből a korai reggeli után másfél órás buszozás elérkeztünk a határra. Itt kipakoltunk a buszból és gyalog keltünk át a grúz-örmény határon. Kicsit olyan ez, mint a repülőtereken, de azért eléggé meglepő volt számunkra, hogy a szabad ég alatt gyalogolva húztuk át a bőröndjeinket a határon.

Természetesen két helyen is ellenőrizték az útleveleket. Az örmények szigorúbbak voltak.

2 óra után találkoztunk Dájbukát Lászlóval, az idegenvezetőnkkel.

László elsőként nagyon alaposan bemutatkozott. Elmesélte, hogy Szamosújváron született és 12 éves koráig nem tudta, hogy örmény. Egy alkalommal magyarországi vendégek keresték Kallós Zoltán néprajz tudóst, és ő szolgálatkészen elvezette az érdeklődőket hozzá. Korábban még nem találkozott vele, így most Zoli bácsi a maga direkt módján rákérdezett, hogy „milyen gyerek vagy Te,”. László büszkén rávágta, hogy természetesen magyar. Zoli bácsi kicsit ingatta a fejét és persze megkérdezte a vezetéknevét, amiből valóban a magyar család mutatkozott, de amikor rákérdezett az anyja nevére, egyből tudta, hogy „örmény gyerek vagy Te!”.

László hazarohant és kérdőre volta a családját, hogy erről ő eddig miért nem tudott. A 70-es, 80-as években a magyarság sem volt jó pont Romániában, hát még az örmény háttér! Megtudta, hogy a családja még a 18. században menekült ide és sajnos már a nagyszülők sem beszélik az örmény nyelvet. Mindenesetre ő elhatározta, hogy utána jár és végül ma már 15 éve Örményországban él és még a facebook oldalát is örmény nyelven vezeti, vagyis örményebb az ott született örményeknél. Ezt egyébként az egész utazás alatt hangsúlyozottan éreztük is…

Így aztán Lászlóval olyan szerencsénk volt, hogy Örményország általa  egy újabb kaland lett rengeteg információval, legendával, templommal, finom ételekkel és rengeteg történelemmel.

Gyakorlatiasabbra terelve a szót, a határon hátra volt még a pénzváltás is. Az örmény valuta, a Dram majdnem 1:1 a forinttal, így könnyű volt vásárolni, nem kellett számolgatni.

Első állomásunk a Haghpat Monastery Complex lesz.

Az úton máris rengeteg információt hallhattunk Örményországról, ami  ma egy 3 milliót tengerparttal nem rendelkező kaukázusi keresztény ország, és nagy sajnálatukra körbe van véve muzulmán országokkal, különös tekintettel a velük ma is háborúban álló Azerbajdzsánnal és persze a törököket sem szeretik itt, sőt… erről majd még később bővebben írok.

Területe egyharmada hazánknak, de megtudtuk, hogy a nagy Örményországhoz képest ez ma már csak 1/16 rész. A fénykorában 400 ezer négyzetkilométer területű ország mára mindössze 30 ezer négyzetkilométerre zsugorodott, de legalább végre önálló állam. A világban több mint 16 millió örmény él és csak azokat számolják ebbe a körbe, akik még ma is beszélik a nyelvet és írni olvasni is tudnak örményül. Tehát pl. az erdélyi és magyarországi örmények nem is szerepelnek ebben a statisztikában.

Nagyon ritkán lakott terület, a lakosság egyharmada, 2 millió ember Jerevánban, a fővárosban él.

Az örmények Grúziához hasonlóan az évezredek során nagyhatalmak határvidéke volt és rengeteget szenvedett, így is megmaradtak.

Örményország a világ egyik legrégebbi országa, hiszen itt kötött ki Noé bárkájával az Ararát hegyen, ami nagy bánatukra ma Törökország része. Így a biblia szerint talán mindannyian innen származunk.

A kettős hegycsúcs természetesen az örménység szimbóluma. A címerükben is szerepel és ehhez kapcsolódóan hallottunk egy történetet, miszerint még a Szovjetunió idején a török kormány felszólította az akkor még a Szovjetunió részeként örmény tagállamot, hogy az Ararát kettős hegycsúcsát vegyék ki a címerükből, mert nem az ő területükön fekszik. Az örményekre jellemző módon nagyon furfangosan válaszoltak: „renden, megtesszük, ha a törökök kiveszik a zászlójukból a csillagokat és a holdat, mert azok sem az ő területükön vannak” – így maradt meg az Ararát a címeren.

Az ország rendkívül változatos hegyes, dombos terület – folyamatosan fantasztikus tájakon vezetett az utunk. Legmagasabb pontja 4090 méter, de az átlag magasság is 1400 méter.

Elsőként meglátogattuk az egyik UNESCO világörökséget, a Haghpat, majd a Sanahin apátságot. Ezek a komplexumok a középkori örmény építészet csodái, amelyek a 10. és 13. században építettek olyan domboldalra, ahol rejtve lehetett egy felhős körzet közepén.

Az épületeket  960 és 990 között építették, és az évszázadok során több háború és földrengések ellenére, még ma is szinte teljesen az eredeti állapotában láthatjuk.

Több mint 1000 év! amikor nálunk Szent István uralkodott………..

A legenda szerint az első templomot apa és fia kezdték együtt építeni, de nem értettek egyet. A fiú ott hagyta az apját és 3 km távolságban a másik hegyen megépítette a másik templomot.

Az öreg meglátogatta a fia építkezését és elismerte, hogy erős fal, azaz HAGHPAD. – innen az elnevezés.

Nagyon érdekes volt, hogy a templom hangulata visszavarázsolt a középkorba.

Általában a templomok elé óriási előcsarnokot építettek, ahol a padlóba temetkeznek a papok és az elöljárók. A sírköveken szabad lépkedni, mert azt tartják, hogy ezek a fő emberek egész életükben uralkodtak a népen,  halálukban a nép taposhat rajtuk.

A templomba lépve az oltár fölött hatalma Jézus freskó magasodott fölénk.

Mennyivel másabb a grúz, az örmény és az általunk ismert nyugati kereszténység művészete, építészete! Itt például már nem kötelező és elvárt a nők felé a kendő viselete, de azért sok helyen láttunk ilyet később.

A templom körül számos kacskar tekinthető meg.

A kacskarok díszes kézzel faragott általában másfél méter magas egyedi díszítésű keresztet ábrázoló kőtáblák. A kereszt gyakran a napkorongon vagy az örökkévalóságot szimbolizáló keréken áll, mellette szentek, növények, állatok, esetleg geometriai formák.

Megáldása után a kacskar, felállítói reményei szerint, szent erővel bírt, segítséget és védelmet adott, győzelmet és hosszú életet hozott, valamint lehetőséget kínált az emlékezésre és a meditációra. Örményországban több mint ötvenezer ilyen kacskart tartanak nyilván. Az összes között mindössze 5 darabon van csak Jézus ábrázolás. Itt látható az egyik.

Mesés hegyvidéken utaztunk tovább egy érdekes MOLOKANOK által lakott településre Fioletovo faluba, ahol vendégül is láttak bennünket ezek a különleges orosz nemzetiségű emberek.

A molokánok  az orosz  nemzetiségű mindössze 3 %-os kisebbség Örményországban. Itt mindössze 3 faluban élnek ezek a  bibliakövető vallásos népek, amely a zsidó vallás szabályaiból sokat követ, de mégsem zsidók. Ők például nem a vasárnapot, hanem a szombatot ünneplik.

Eredetileg az 1550-es években Katalin cárnő száműzte őket, mert nem akarták elfogadni a z egyház modernizálását. Óhitű orosz keresztények, de nem tartoznak az örmény egyházhoz sem.

Nem keverednek más nemzetiségekkel, a nők nem is tanulnak meg oroszul és el sem mennek innen. Az örmény befogadásuk egyik oka lehetett, hogy a 19. század elején a perzsa-orosz háború idején a gyéren lakott területeket benépesítsék és egyben növelni akarták a keresztény létszámot a muzulmánokkal szemben.

Molokánok böjtidőben csak tejtermékeket esznek. Moloko oroszul tejet jelent. Innen származik az elnevezésük.

Egy kedves nem is annyira kis udvarban terítettek egy hosszú asztalt a számunkra és szamovárban készült gyógynövény teát, palacsintát – blinit – házi aszalt fügelekvárral és töltött pirogot kaptunk.

A háziasszonyok valóban elég régimódi viseletben, fejkendőben szolgáltak ki és Lászlóval örményül nem is nagyon tudtak beszélni, csak oroszul Millával csevegtek.

Azért aki mosdóba akart menni, hátul megláthatta a szegénységet az udvarban.

Lászlótól egyben megtudtuk azt is, hogy a Jeninik egy másik kurd kisebbség, akiket az Iszlám állam mészárolt le. Ők sem muzulmánok, hanem egy sajátos vallási közösség, ahol keveredik a pogány szokás a keresztény elemekkel.

Az Ararát völgyben élő asszírok legveszélyeztetettebb kisebbség, ahol már csak az öregek beszélnek asszírul és hamarosan be is fognak olvadni.

A grúz néphez képest itt minden örmény beszél oroszul is, ami kötelező nyelv is az iskolában és szinte mindenhol minimum két , de inkább három nyelven van kiírva minden; örményül, oroszul és angolul.

Egy rövidke sétára megálltunk egy Amerikába kivándorolt milliárdos örmény által épített skanzenszerű városrészben – Old Dilijan komplexumban. Ez tulajdonképpen Dilijav település felújított régi negyede, amely a 19. század végi történelmi építészetét tükrözi, idegenforgalmi látványosság, kicsit „mintha giccs” világ, de azért érdekesség volt, hogy ilyen lehetett 150-200 évvel ezelőtt a hagyományos örmény település.

nyilván, ha itt laknánk, ki tudnánk használni az érdekességeket, a hagyományos éttermeket, kézműves bemutató helyeket is, de mi rövid séta után tovább buszoztunk és megálltunk egy káprázatos út menti szupermarketben. Én még ilyet sehol nem láttam. Miközben elképesztő árubőség fogadott bennünket, számtalan hatalmas Tesla autó parkolt az áruház előtt. Hihetetlen a gazdagság és a szegénység találkozása így egymás mellett!

Következő állomásunk tehát Örményország legnagyobb tava a 940 négyzetkilométer kiterjedésű Sevan-tó, mely 1900 méteres tengerszint feletti magasságban terül el, s az ország egyik legkedveltebb üdülőövezete. Területe kb. 30%-kal nagyobb, mint a Balaton. Átlagos vízmélysége 30 méter, de a legmélyebb pontja 78 méter. Úgyhogy még nyáron sem nagyon pancsolható, legfeljebb a sportosabbak szerethetnek úszni benne, bár mindössze 17-19 fokos.

Télen vastagon befagy, mert nem ritka a -20 fokos hosszan tartó hideg időszak.

A 1930-as években Sztálin elvtárs el akarta terelni a tavat az Ararát fele öntözésre és vízierőműnek, aminek hatására 20 négyzetkilométerrel csökkent a víz felszíne.

A lecsapolásnak mégis volt némi előnye, mert felszínre kerültek 2500 éves település maradványok is, így a világ legrégebbi 4000 éves rituális szekere is.

Sziga nevű hal él benne, amit az Aral tóból áttelepített ide, amikor az kiszáradt Ugyan nem őshonos, de ezt a tisztább vizet még jobban szereti.

Finom fehér húsú hal. Ez lesz a vacsora.

A Sevan tó gyönyörű természeti környezetében, egy félszigeten áll a Sevanavank kolostor, amely UNESCO látnivaló.

A legenda szerint Meszto Mastocnak látomása volt, amelyben 12 emberi alak a tavon sétált, és megmutatta neki, hol kell templomot alapítania. Ő volt az az örmény teológus és nyelvész, aki megalkotta a 4. században az örmény ábécét, amely segítségéven sikerült a nép nyelvén megszólítani az addig pogány nemzetet a kereszténység felvételére.

Az örmény nyelv a mai napig a nemzeti összetartozás kézzel fogható formája, valami olyasmit lehet, mint a magyar népnek a Szent korona.

Az örmény nyelv egyik különlegessége, hogy szép képekben beszelnek. Például a csókolózást ők íz illatozásnak nevezik. Vagy az ablak lefordítva a fény bejárata.

A templomok építését végül 874-ben Mariam királyné valósította meg.

A két templom, a Szent Tanítványok és a Szent Istenanya, a tó észak-nyugati partján, egy keskeny, sziklás félszigeten áll, amely korábban önálló sziget volt. A szerzetesek a 8. században érkeztek a területre, és először csak egy kicsi kápolnát és néhány lakócellát építettek. Az évek során falat és figyelőtornyot emeltek a szigeten, majd három templomot, lakóhelyiségeket és egyéb épületeket alakítottak ki a 9. században. Az építmények fekete vulkáni tufából épültek, innen ered a kolostorkomplexum Sevenank, vagyis Fekete kolostor neve.

Itt is hallottunk egy újabb történelmi legendát arról, hogy Vas Asot király lánya Tamara szerelmes lett egy halászlegénybe, de természetesen a király ellenezte ezt és a lányát a szigetre „száműzte”. A legény viszont minden este átúszott hozzá a szigetre. Amikor az apa király ezt megtudta, a lányát bezárta és maga ment le a fiú elé a partra egy fáklyával, de amint ide-oda járkált idegességében, a legény is  cikázva úszkált, de annyira elfáradt, hogy belefulladt a vízbe és persze az utolsó szava annyi volt, hogy „ah Tamara”. természetesen bánatában másnap a lény is utána úszott és megfulladt.

Tamara szobra a tó partján áll – Ah Tamar.

Eredetileg ez a legszigorúbb kolostor volt, ahova büntetésből küldték a renitens papokat és a feladatuk az volt, hogy kézzel másolták a szent iratokat. A XX. században azonban megcsapolták a tó vízszintjét, s a szigetből félsziget lett. A kolostor 1930-ig működött, ekkor távozott az utolsó szerzetes.

Utána a vörös hadsereg foglalta el……….

A templomban megcsodáltunk egy különleges kőkeresztet, ami egyedülállóan Jézus arcát ábrázolja a 18. századból. Furcsa módon ferde szemű, hosszú fonott hajú, talán azért, hogy megtévessze a különböző keleti pogány hódítókat és ne romboljak le, mert talán magukra ismerhetnek.

A templom dombról csodálatos panoráma tárult elénk a kék tóra.

 

Már nagyon éhesek voltunk és László fel is csigázott bennünket a halas vacsora felkonferálásával és nem is csalódtunk. A félsziget bejáratánál egy panorámás étteremben valóban különleges fehér húsú ízletes halvacsorát kaptunk grillezett zöldségekkel és finom grúz fehérborral.

Mire beesteledett elérkeztünk a szálláshelyünkre, a Marriott Tsaghkadzor 5 * hotelbe.

Éppen holt szezon lehet, hogy ilyen luxus helyen kaptunk szállást. Ez nyáron is népszerű hely a tó közelsége miatt és télen síparadicsom. Ráadásul hatalmas kaszinók is működnek a környéken, de most alig volt rajtunk kívül a szállóban valaki.

Elhelyezkedtünk és azonnal lementünk a wellnessbe, ahol szintén kettesben tudtunk úszkálni és bugyborékolni a jakuzziban.

6. nap – 2024. szeptember 30.

Jó reggelt!

Svédasztalos reggeli után összepakoltunk és 2 fokos hidegben, de ragyogó napsütésben indultunk tovább. Útközben László elmesélte, hogy ezen a környéken rengeteg homoktövis terem, aminek szörpje kigyógyította az allergiájából. Meg is álltunk egy utcai árusnál és vett egy vödörre valót otthoni elkészítésre.

Még egy darabig a Sevan tó partján buszoztunk, úgyhogy meghallgattunk néhány újabb adatot és történetet a tóról.

A történelem szerint pedig a 9. század végén a Sevan tó környékén nagy csata zajlott az örmények és a hódító arabok között. Timur Lenk katonái és a perzsák is megtámadták a szigetet, de a Noratus településnél, ahol közel 1000 darab kacskar áll egy legenda szerint a helyi lakosok sisakot tettek a sírkövek tetejére, lándzsát az oldalára. Az ellenséges csapat a “sírkő hadsereg” láttán megfutamodott.

Ugyanebben a csatában a helyi pap felkereste Timur Lenket, hogy kegyelmezzen meg annyi embernek, amennyi ember befér a kis templomába. Így a környék összes emberét megmentette, mert a pap Jézus keresztjével galambbá változtatta őket. Az igazság szerint egy hatalmas barlang rendszerbe menekítette az embereket, de senki nem tudja, hogy vajon ki és miért építette azt a barlang rendszett.

Bár alaposan bereggeliztünk a bőséges svédasztalról, hamarosan elérkeztünk egy sajtkészítő család farmjára. A biokémikus Mikayelyan házaspár 2012-ben Jerevanból költözött ide új életet kezdeni 6 tejelő tehénnel. Mára 49 tehenük termeli a sajtkészítéshez szükséges tejet.

Eleinte lori és chari sajtokat készítettek, da hamarosan elkezdtek kísérletezni, és miután kb. 10 ezer liter tejet “pancsoltak el”, kialakult a sajtüzemük.

Először az üzemben foglaltunk helyet és egy kedves fiatal hölgy bemutatta a tízféle különleges sajtot: szederben érlelt, 2 hónapig 6000 ezer éves borfajtával „simogatott”, konyakban érlelt, hegyi mentás, oreganós, aszalt paradicsomos, bazsalikomos és citromfüves sajtok készítését mutatta be. A háttérben egy üvegfal mögött érlelt húsokat, sonkákat és szalámikat is lógatnak a sajtok párolgása fölé, mert sajt penész tovább segíti az érést.

Nagy varázslás ez!!!

Ráadásul egyes sajtokat föld alá ásott agyag edényben egy évig érlelik és gömbbé formálják.

Mutatott egy 10 éves muzeális sajtot is – vajon ehető még, vagy csak kunszt?

Készülnek a sajtokhoz itt még szószok is: Homoktövis, citromfű és rózsaszirom, gyömbér és gránátalma, kardamonos eper, füge, szegfűszeg és chilli

A bemutató után „terülj terült asztalkám” sajt és a érlelt hús kóstolás következett és ráadásként az alapító háziasszony is bemutatkozott.

Mindenki bevásárolt a méregdrága különlegességekből és tovább folytattuk az utunkat  a Sevan tó partján, majd elhagyva azt, egy egészen más tájon futottunk immár kopár hegyek között eljutottunk a hajdani Selyem út egy ikonikus állomásához a Karaván Szerájhoz.

Közben persze a történelem óra folytatódott………..

Visszarepültünk 4500-5000 évet egészen Ádám és Éva teremtés kertjéig, ami az ősi Örményország területén, a Tigris és Eufrátes között terült el.

Noé bárkája az özönvíz alatt az Ararát hegyén kötött ki. Ez volt a tej és méz országa, maga a paradicsom a jó éghajlat miatt is.

Noé ükunokája, Hajk volt az örmények ősapja, aki 300 harcosával a hagyomány szerint i.e. 2492. augusztus 11-én a Van-tó partján vívott csatában legyőzte és megölte Babilon királyát, Belt és ettől – a több mint 4500 évvel ezelőtti – naptól számítják a független Örményország létrejöttét.

Örményország Hajkról kapta az örmény nevét, Hajasztán-t; illetve az ő fiáról, Armenakról a külföldön elterjedt Armenia nevet.

Történelme során az örmény királyság hol független volt, hol autonómiát élvezett különböző átmeneti birodalmakban. Földrajzi helyzete okán, hogy két kontinens határán fekszik, számos inváziót kellett átélnie.

Örményországban kereszténység Világosító Szent Gergely által i.sz. 300 körül a világon először itt lett államvallássá.

A legenda szerint Gergely gazdag családba született, de a perzsák legyilkolták a családját, de a gyermek Gergelyt római területre menekítették, ahol megismerkedett a kereszténységgel, sőt az örmények püspökévé lett. Visszatérve hazájába nemkívánatos személy lett a hite miatt.

Szent Gergelyt elfogták, a király színe elé vezették, ahol hittagadásra akarták kényszeríteni, de sikertelenül. A király parancsára ezért egy mély verembe vetették, ahol  14 éven át szenvedett. Eközben titokban egy özvegyasszony táplálta. Szenvedései ellenére is állhatatos maradt keresztény hitében.

Mindeközben Tiridatész király pogány és feslett életet élt, ráadásul 37 római szüzet is kivégeztetett, akik Diocletianus császár elől menekültek Örményországba köztük Ripszime és Szent Gajane, aki megmenekült és később a grúz egyház szentje lett. Egy alkalommal vadászatra indult. A vadászat végén, Isten engedelmével különös büntetést szenvedett; elvesztette értelmét és külseje vadkanná lett. Keresztény nővére isteni jelenése szerint a betegségéből csak a buzgó keresztény Gergely tudja kigyógyítani. Az úrnő parancsára aztán Gergelyt kiengedték börtönéből és a királyi udvarban meggyógyította a királyt és udvartartását is. A király egész népével együtt megkeresztelkedett és ezután a kereszténységet tette meg a hivatalos vallássá.

Szent Gergely ezután városról városra járva, papokat szentelt, iskolákat alapított és benne tanítókat; megtéve mindazt, ami az egyház és az ország javára szolgált. természetesen közben leromboltatta az összes pogány szent épületet és helyükre keresztény templomot építtetett. Örményország után a környező népeket is a keresztény hitre térítette.

Az apostol egy alkalommal az akkori fővárosban Vagarsapatban isteni látomást látott, maga a megváltó jelent meg neki; kijelölve az első örmény kőegyház helyét is. Az írott hagyományok szerint ekkor alapították az ottani székesegyházat, amely azóta mind a mai napig Világosító Szent Gergely utódainak; az örmény egyháznak a székhelye, s egyben a világ örménységének központja………..

Itt tartottunk, amikor megérkeztünk a Selim Karaván Szerájhoz, ami 1331-ben épült a Selyem út egy megállójaként 1410 méter magasan. Fura egy épület ez és persze nem meglepő, hogy a mínusz 20-25 fokos hidegben az állatokkal együtt melegedtek itt szigorú egymás mellett élés szabályokkal fékezve az ellenségeskedést.

A parkolóban egy rozoga kék Lada 1500-ös autóra kirakodva László egy jó ismerőse árulta portékáját és hogy kedvet csináljon hozzá meg is kóstolhattuk a pálinkáit.

Stratégiailag is zseniális helyre épült a szeráj, mert a csodás panorámát nyújtó táj akkoriban inkább a védelmet adta azzal, hogy belátható innen az egész környék.

Pálinkával felmelegedve folytattuk utunkat a szinte teljesen kopár, fáktól is mentes tájon és hallgattuk az örmény történelemóra folytatását.

Az Arab diktatúra komoly adóemeléseket és keresztény üldözést eredményezett, ami felkeléshez vezetett a 700-as években és végül a 9. században kivívták a függetlenséget.

Vagratuni dinasztia alatt megindult a fejlődés. Az akkori főváros, Ani ma szintén Törökországban egy romváros. Fénykorában a világ negyedik legnagyobb városa volt.

Hamarosan elérkezünk a magyar történelem kezdetéhez, az 1000-es évekhez, amikor itt már néhány ezer év örmény történelmen túl voltak.

A Kilikiai királyság  már a 11. századtól a Bizánci birodalom alatt a keresztes hadjáratok határa volt a jelenlegi Törökország dél-keleti részénél.

A törökökkel, az oszmán birodalommal enyhén szólva sosem volt békés az együtt vagy egymás mellett élés. De a mongol Timur Lenk időszaka volt a legborzalmasabb.

Az orosz-perzsa háború után Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország orosz fennhatóság alá került. A fejlődés ugyan megindult, de 600 évig megszűnt az örmény királyság. Csupán az örmény egyház őrizte az öntudatot, kultúrát, nyelvet és írást, és úgy látszik nagyon is hatásosan.

Továbbra is vad hegyvidéki tájakon haladtunk tovább egészen az 1200 méter magasan álló újabb 13. században alapított Noravank apátságba, mely a középkori örmény építészet egyik remekműve. Természetesen ehhez a vörös sziklából épült templomhoz is kapcsolódik egy meseszép legenda, egy bizonyos Monik építész mester története 1330-as évekből: ez a nagyon tehetséges mester beleszeretett a herceg lányába, sőt meg is kérte a kezét. A herceg nem tartotta jó partinak, de nemet sem akart mondani, ezért olyan lehetetlennek látszó feladatot adott neki, hogy építsen fel egy templomot 2 év alatt. Már majdnem kész volt és félő volt, hogy oda kell adni a lányát. Ezért egy legényt megbízott, hogy a már a toronyban dolgozó mestert onnan lelökje, aki persze szörnyet halt. Meg is néztük a legenda szőrnyű helyszínét.

Az estebédünket egészen a török határhoz közeli Hin Areni Winery borozójában költöttük el 4 óra körül.

Innen aztán kicsit észak-nyugat felé vettük az irányt és szinte végig a török határ mellett haladtunk átlátva az ellenséges országba, de közben azért olyan szerencsénk volt, hogy megpillanthattuk elég tisztán a titokzatos Ararát hegy két csúcsát Jereván közelében még a naplemente előtt. Azért titokzatos, mert a párában gyakran nem mutatja meg magát a kíváncsiskodó turistáknak.

Szállásunk a 4 csillagos Ani Central Hotelben volt. Semmi különös, de jó helyen van, ahonnan gyalog be tudtunk sétálni a központba és ráadásul éppen szemben volt a nagy vásárcsarnok is.

7. nap – 2024. október 1.

Miközben 1000 évig nem volt Örményországnak fővárosa, ma Jereván a központ. Eredetileg csupán kis 30 ezres városka volt, de 100 év alatt 1 millióra duzzadt.

A város a világ egyik legrégebb óta lakott települése,amit 2806 éve alapított I. Argisti Urartu király, így összehasonlításként 28 évvel öregebb, m int Róma városa.

Örményországnak ez a 14. fővárosa. Rózsaszín tufából épült házai miatt rózsaszín városként is emlegetik.

Nyáron akár 40 fok felett is lehet a hőség, de nem elviselhetetlen a tengerszint feletti 990 méter magasság miatt.

Reggeli után újra busszal indultunk útnak a városnézésre méghozzá első utunk az 52 méter magas Anyácska szoborhoz vezetett. 1962-ig Sztálin bádog szobra is itt állt 9 evvel a halála utánig.

Ledöntésekor is pusztított, mert egy munkást agyoncsapott.

Érdekes módon  itt nem szedték le a talapzatról a szovjet jelképeket, mondván, hogy 70 évig ez is a történelmük része volt, hadd maradjon.

Innen fantasztikus panoráma tárult elénk az egész városról.

A következő állomásunk László 14 évig tartó munkahelye volt a jereváni levéltár, a híres Matenadaran, ahol 23 ezer kéziratot őriznek. Ezt tartják a világ egyik leggazdagabb középkori kézirat és könyv gyűjteményének. Egy ilyen múzeum akár lehetne rendkívül unalmas hely is, de László ismét tett azért, hogy fantasztikus élményben legyen részünk. Természetesen a legrégebbi és legérdekesebb könyveket és kéziratokat mutogatta meg sok „mesével” fűszerezve.

Az itt látható gyűjtemény az 5. századra nyúlik vissza, de az idők során először a  10-15. században a török-tatár pusztítások során több ezer kéziratot égettek el.

Természetesen az egyház volt az, ami a legtöbb anyagot meg tudta őrizni, de a bolsevikok végül ezeket is elkobozták. Szerencsére a mostani épületbe a 2. világháború után visszakerült szinte minden.

A Matenadaran gyűjtemény közel 17000 kéziratot és 30000 egyéb dokumentumot tartalmaz, amelyek a legkülönbözőbb témákat ölelik fel: történetírás, földrajz, filozófia, nyelvtan, művészettörténet, orvostudomány és egyéb tudományok.

Az örmény gyűjtemény 2500 örmény kéziratból áll , amelyek között kiemelkedő az Echmiadzin Evangélium  i.sz. 989-ből.

Egy másik kiemelkedő kézirat az 1200-1202 években írt 27,5 kg súlyú hatalmas könyv, ami 603 borjúbőr pergamenlapot tartalmaz. A könyvet két örmény nő találta egy elhagyott örmény kolostorban az Oszmán Birodalomban az első világháború és az örmény népirtás idején. Mivel kiderült, hogy túl nehéz vinni, azt két részre osztották: az egyik fele ruhába volt csomagolva és eltemették, míg a második felét Grúziába vitték. Pár évvel később, a lengyel tiszt rátalált az első felére, és eladta egy tisztnek Bakuban. Ez végül Örményországba hozta és a két fél végül újra egyesült.

Sétálva indultunk tovább először a Cascade Complexum teraszos lépcsősora felé, ahol a zöld területen a modern művészet szabadtéri múzeuma rengeteg érdekes szoborral is megtekinthető.

Innen elsétáltunk az Operaházhoz, ahol a híres zeneszerző, Hacsaturján szobra áll, aki a 20. századi komolyzene egyik kiemelkedő, ünnepelt alakja. Művészete, melyre nagy hatással volt az örmény népzene, a zeneszerző sajátos tehetségéről árulkodik, művei rendkívüli egyediséget mutatnak. Egyik műve, a Spartacus balett zenéje a BBC közkedvelt sorozatának, Az Onedin család című filmen a  főcímzenéje is lett. De ő szerezte az örmény himnusz zenéjét is.

Az Opera hátoldalán egy másik érdekes Hacsaturján szobor is áll, ami zongora mellett ábrázolja a jellegzetesen hatalmas orrú zeneszerzőt.

Végül kikötöttünk a központi Köztársaság téren, ahol az Örmény Történeti Múzeum és az Örmény Kormány épülete is állnak.

Állítólag ide este lesz érdemes kisétálni, amikor a Múzeum előtti szökőkút látványos zenés bemutatója csobog.

Már alig álltunk a lábunkon, de utolsó látnivalóként László elkísért bennünket egy órás szabadidőre a híres Bazárba. Itt aztán lehetett vásárolni mindenféle szőnyeget, ezüst ékszereket, egyéb szuvenírt.

Újra buszba szálltunk és egy nagyon szomorú helyre mentünk, a Genocidium Emlékmúzeumba, ami az örmény népírtásnak állít megrázó emléket.

A parkban, ami körül veszi az épületet híres emberek, államférfiak ültettek emlék fenyőfákat, amiből mára már egy nagy parkerdő alakult ki.

Maga az emlékmű egy monumentális 44 méter magas oszlop és mellette egy örökmécsest körbefogó nyitott tér, amit hatalmas 12 db egymás felé borúló oszlopok kör alakban öveznek. A tizenkét elvesztett − ma  Törökországhoz tartozó − tartományt szimbolizálják, a kör közepén pedig örökmécses lobog, amit minden évben  április 24-én emberek százai és ezrei keresnek fel és megszámlálhatatlan mennyiségű virággal halmoznak el.

1965-ben, a népirtás ötvenedik évfordulóján egy huszonnégy órás tömegtüntetés kezdődött az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Jerevánban azzal a követeléssel, hogy a szovjet hatóságok ismerjék el az örmény genocídiumot. Az emlékmű két évvel később készült el a jereváni Cicernakaberd dombon, a Hrazdan folyó felett.

Természetesen bementünk a múzeumba is, ahol elborzadtunk a látottaktól és a hallottaktól. Sajnos a köztudatban még nem elterjedt és nem is mindig elfogadott az örmény népírtás ténye, pedig örmény Holokausztban mintegy másfélmillió örmény erőszakos kitelepítése és egy részük lemészárlása volt 1915 és 1917 között az Oszmán Birodalomban az ifjútörök

kormány uralma alatt. Ezt a pár évet mutatja be a kiállítás megrázó leírásokkal és fotókkal – rendkívül megrázó volt!

Hoy minden rossz élményünket feloldjuk, következett az Ararat konyakgyár meglátogatása és persze a konyak kóstolás.

Az Ararat 1877. óta gyártott örmény pálinka márka fehér szőlőből készül, hagyományos módszerrel és 3-6, illetve 10-30 évig hordóban érlelik.

1900-ban a pálinka elnyerte a párizsi Grand-prix-díjat, amely lehetővé tette az Ararat számára, hogy legálisan “konyak”-nak nevezze pálinkájukat.

Egy dokumentálatlan történet azt állítja, hogy a jaltai konferencia alatt Winston Churchillt annyira lenyűgözte az örmény konyak, amelyet Joszif Sztálin adott neki, hogy évente több dobozt is kért belőle. A jelentések szerint évente 400 üveget szállítottak Churchillnek.

Egyszer egy szállítmányban nem a megszokott ízű, hanem nagyon rossz minőségű italt kapott és azonnal reklamált is Sztálinnál, aki éppen valamilyen koholt ok miatt éppen száműzte a főborászt, aki így menekült meg Szibériától és került vissza a helyére, a gyárba.

Végigvezettek bennünket a bemutató múzeumon és végül még az Aznavour által kreált konyakot is megcsodálhattuk. Szegény már nem élhette meg a forgalomba kerülését, mert 1918-ban 94 évesen meghalt a világhírű  francia-örmény sanzonénekes.

A kostolásnál 3 különböző korú italt kóstoltunk, amiket a helyi boltban meg is lehetett vásárolni.

Vacsorára gyalog mentünk egy belvárosi helyi folklór étterembe.

Hazafelé gyalogolva megcsodáltuk a kivilágított Köztársaság teret, de sajnos a zenélő szökőkút nem működött már így a szezon végén.

8. nap – 2024. október 2.

Reggelit követően kirándulásra indultunk Zvartnotsz templomának romjaihoz, mely a 7. században épült és szintén az UNESCO világörökség részét képezi. A székesegyház közel 300 évig állt, majd bár egy hatalmas földrengés elpusztította, ennek ellenére mégis fenséges látványt nyújt, háttérben az Ararat csúcsaival.

A hatalmas romok és óriáskövek is érdekes látványt nyújtottak, de szerencsére a múzeumban megtekinthettük az eredeti kör alaprajzú épület makettjét is.

A katedrális a legrégebbi és legnagyobb négykaréjos templom Örményországban, amit III. Narszész király építtetett 641 és 661 között az örmény-bizánci együttműködés szimbólumaként, méghozzá éppen arra helyre, ahol 14 évig egy veremben raboskodott Szent Gergely, aki végük meggyógyította és megtérítette III. Tiridatész királyt.

Megtudtuk Lászlótól egy újabb legendát, miszerint egy örmény fejedelem, I. Abdal király hallott Jézus csoda tevéséről és írt Jézusnak egy levelet, hogy gyógyítsa meg. Jézus is levélben válaszolt, hogy nem tud személyesen eljönni, de a feltámadása után egy tanítványa majd elmegy meggyógyítani. Ő volt  Tádé, aki meg is gyógyította a királyt, igy ő át is tért. Ez a Tádé Bertalan apostollal együtt kezdte terjeszteni a kereszténységet, de végül mindketten mártírhalált haltak, ahogy sokan mások ezért.

A pogány hit szerint 78 istenség volt, akiket el kellett hagyni a kereszténység miatt, és ahogy mindenhol, sajnos itt is erőszakos volt az áttérítés. Minden más egyházat betiltottak, a régi szentéjeket pedig lerombolták, hogy helyükre keresztény templomokat építsenek.

Viszont olyannyira sikeres volt a térítés, hogy alig 150 esztendő múlva, a hódító perszák képtelenek voltak visszatéríteni a népet az ősi valláshoz.

Az örmény apostoli egyház nem un. térítő egyház. Mindenki saját akaratából keresztelkedhet meg, de megkülönböztetik őket, vanna örmény katolikusok és örmény apostoli katolikusok – hasonlóan a zsidókhoz.

Az örmény egyház nem tartozik a római pápa fennhatósága alá. Saját katolikosz vezetővel rendelkezik, sőt van egy un. helyettes katolikosz is, aki Bejrutban székel.

Az örmény papok egy része nősülhet, sőt köteles nősülni, de ők nem emelkedhetnek az egyházi ranglistán. A nem nősülők feladata Istennek szentelni az életüket és ők válhatnak magasabb rangú papokká.

Még egy érdekesség, hogy az örmény nép folyamatos üldöztetése a nőknek „kötelező” gyerekeket szülni, ezért is nincs apáca rend.

Balra a bejárattól a Musza Dagh emlékmű látható. Erről a szörnyű, de végül szerencsés történetről írt könyvet Franz Werfel zsidó író 1933-ban, a terjeszkedő fasizmus árnyékában A Musza Dagh negyven címmel, amiből film is készült. A történetben az örmény népírtás egy epizódja rajzolódik ki, miszerint a törökök elől 4 falu népe a Földközi tenger partján álló Musza Dagh hegyre menekültek és 40 napig hősiesen védték magukat a folyamatos török támadásoktól, miközben fogytán volt az élelmük. Végső kétségbeesésükben a hatalmas fehér zászlót varrtak, aminek a közepén egy nagy piros kereszt volt. Ezt vették észre a tengerről egy francia hadihajóról és kimenekítették őket.

természetesen itt is találtunk magyar vonatkozású kapcsolódást, mert a mi híres Agárdy Gábor örmény származású színész óriásunk édesapja is a Musza Daghról menekült el.

Ezt követően tovább utaztunk az Örmény Apostoli Egyház központjába, Ecsmiadzinbe, de Örményország negyedi legnagyobb városát Vagarsapat néven is említik. Ez az „örmény Vatikán”

Vagarsapat Szt. Hripszime székesegyháza a világ egyik legrégebbi keresztény temploma, amelyet Világosító Szent Gergely, az örményeket keresztény hitre térítő apostol alapított 303-ban, abban az időben, amikor Örményország világelsőként lett keresztény állam. A legenda szerint maga Jézus Krisztus jelent meg a térítő apostolnak, hogy kijelölje a katedrális helyét. Az Ecsmiadzin szó jelentése: „Itt szállt alá az Egyszülött”.  Az épületet többször is bővítették az évszázadok folyamán, jelentősen 480-ban, 618-ban és 1658-ban. 2000-től az UNESCO világörökség része.

Olyan szerencsénk volt, hogy bár 8 évig a felújítás miatt zárva volt, éppen 3 napja nyitotta meg kapuit a templom.

Itt van a „minden örmények katolikoszának” rezidenciája, a Vehárán, híres kincstárral, benne felbecsülhetetlen értékű ónix-táblára függesztett, brilliánsokkal ékesített aranytábla az örmény ábécével, csodálatos szőnyegek és Krisztus keresztjéből valónak tartott töredék, a legrégebbi örmény térkép, és az a lándzsafej, amellyel Jézust átdöfték a keresztre feszítéskor.

A következő UNESCO csoda a Szent Hripsime Templom, amely kr.u. 395-ben épült és a mártíros Szent Hripsime maradványait tartalmazta.

A fiatal és gyönyörű Hripszime, aki abban az időben keresztény apáca volt Rómában, erőteljesen feleségül kell venni Diocletianus római császárral. Ő és Gayan Apáca a többi apácával együtt elmenekültek a zsarnok császár elől és Örményországba távoztak. Trdat pogány Örmény király levelet kapott Diocletianustól, amelyben leírta szépségét.

A legenda szerint Hripsime egy gyönyörű nemesi származású leány volt Rómában, aki egy 35 fős római szüzek keresztény közösségéhez tartozott Gayane vezetése alatt. A lány felkeltette Diocletianus császár figyelmét, de  ő a közösségével együtt elmenekült a városból, először Alexandriába ment, majd Örményországban ezen a helyen telepedett le. Diocletianus persze kerestette és levelet írt III. Tiridatész örmény király a lányról, aki meg is találta, de ő is beleszeretett, amit Hripsme szintén elutasított. Ezért elevenen megsütötték. Gayane-t és a többi lányt is mind megölték, kivéve Ninót aki később misszionárius volt Georgiában, és mint Szent Nino, a közösség alapítójaként tiszteli a grúz ortodox egyház.

Az ősi templomot éppen egy esküvőre díszítették fel millió fehér rózsával és rezgővel, így káprázatos szépségében mutatkozott. Természetesen meglátogattuk Szent Hripsime sírját is.

Délután még megállunk egy óriási borászatot, mely ízletes vörösborairól ismert. Az Armenia Wine egy családi vállalkozás, amelyet két örmény úriember alapított a hagyományos örmény borkészítésre alapozva. A 2006-os szőlőültetvényekkel kezdődően a pincészet két évvel később, 2008-ban ősi hagyományok és a legújabb technológiák egyensúlyára épült fel.

Tátva maradt a szánk a látványtól a hatalmas vöröskőből épült épületegyüttes, pincészet, étterem és borászat láttán. Kicsit ugyan megvárakoztattak, de utána végigvezettek a borkészítés lépésein. Bár itt már csak a modern borászat óriása tartályait láttuk, de ami leginkább lenyűgözött, az a bormúzeum volt, ami lépésről lépésre értékes muzeális és régészeti kincsekkel mutatta be a 6000 éves örmény borkészítést. Hatalmas filmvásznakon varázsoltak vissza filmjelenetek segítségével az örmény királyok idejébe, vagy hologram és makett segítségével mutatták be a hagyományos borkészítés lépéseit. El sem tudom képzelni hogyan jutottak ilyen felbecsülhetetlen értékekhez a magángyűjteményben!

természetesen itt is készül örmény konyak. Egy kisebb templom méretű csarnokban számtalan hordóban érlelik a konyakot, amihez folyamatosan Hacsaturján zenéje szól, ezzel a zenei rezgéssel is nemesítve az örmény nedűt.

A túra végén Pazar bor- és pezsgőkóstolót kaptunk finom sajtokkal.

A pincészet udvarára pedig sorban érkeztek a szüretről a régi szovjet Kamaz teherautók megrakodva szőlővel.

Ugyanilyen teherautókkal találkoztunk útközben Jereván felé is.

Jerevánban megláthattuk az itthon a 70-es években kabarékből ismert Jereváni rádió épületét.

Visszaérve a szállodába azonnal átmentünk a közeli “Shouka” aszalt gyümölcspiacra, ahol inkább csak fényképeztük a látványos gyümölcs költeményeket, mert László szerint holnap sokkal finomabb gyümölcsökből készült aszalványokat vásárolhatunk majd az ő falujában.

A kései ebédünket egy belvárosi étteremben költöttük el.

A menü:

• Csirke saláta gombóc dióban
• Padlizsán tekercs
• Saláta
• Tőtike
• Töltött káposzta joghurttal koriander zölddel
• Diós pite

Utána pedig esti szabadprogram következett, aminek keretében besétáltunk  újra a Köztársaság térre, hátha mégis lesz szökőkút látvány, de újra csalódtunk, viszont belecsöppentünk egy nagy tüntetésbe. a Kormány épületét körülvették a felfegyverkezett rohamrendőrök. A balhé elmaradt, vagy lemaradtunk róla, de megtudtuk, hogy az ellenzék azért van felháborodva, mert a megalkuvó kormány engedett az azeri zsarolásnak, és harc nélkül átengedett nekik 4 örmény falut.

Mi azért betértünk egy különleges tatárbifsztekre egy fiatalos, modern kocsmába, ahol rajtunk kívül inkább a gyerekeink korosztálya iszogatott.

9. nap – 2024. október 3

Csodálatosan tiszta napsütéses napra ébredtünk és reménykedtünk, hogy nagy csodában lesz részünk és a tiszta időben megláthatjuk az Ararát hegycsúcsait.

….és így is lett, mert az első megállónk Khor Virap. A kolostor híres zarándokhely, ahol Szt. Gergely több évig raboskodott. A lenyűgöző épületegyütteshez közeledve megálltunk egy útszéli árusnál, ahol

vettünk aszalt gyümölcsöket, de leginkább fotókat készítettünk a havas Ararát hegyről és magunkról, persze a távolban a templomkolostor is jól látszott. Képeslapra illő fotók készültek.

A 17. században épített kolostor az Ararat hegy lábánál, közvetlenül a török határ mellett egy dombon áll.  A kolostor helyén és környékén állt egykor a történelmi Artasat városa, melyet az Artaszészida dinasztia első uralkodója alapított és tett meg Nagy-Örményország első fővárosává Kr.e. 189-188-ban, s amelyet római légiók pusztítottak el Kr.u. 163-ban.

Újra találkozhattunk Világosító Szent Gergely történetével, mert ezen a helyen  volt az a verem, ahol raboskodott. A templomban le is lehetett ereszkedni ebbe a verembe, bár csak kevesen vállalkoztak erre.

A másik oldalon pedig annak az asszonynak a sírkamrája volt látható, aki a 14 évi rabsága alatt naponta ellátta Gergelyt élelemmel.

Ugyan nagyon rövidke időnk volt, de mi mégis megmásztuk a templom fölé magasodó dombot, ahonnan pazar kilátást fotóztunk.

Ezt követően utazás az UNESCO Világörökség részéhez tartozó, csodálatos természeti környezetben fekvő, nagyrészt sziklába vájt Geghard apátsághoz. Az építmény bejárata három oldalról magas falakkal körülkerített, míg negyedik oldalról a hegy védi. A kápolnák és lakóhelyiségek között egy forrás is megbújik.

Itt olyan szerencsénk volt, hogy egy 5 fős női kórus korabeli ruhákba öltözve az egyik fantasztikus akusztikájú teremben ősi énekeket énekelt legnagyobb örömünkre.

A templom udvarán egy hatalmas szikla áll, ami 1975. június 3-án zuhant le egy földrengés hatására a magas hegyről és szerencsére senkit nem csapott anyagon.

Tovább utaztunk az Azat folyó völgyében a Garniban 1800 méter magasan álló hellén-pogány templomhoz. A monumentális építmény festőien szemlélteti az ókori örmény építészetet. A pogány szentéj, amit a Napistennek szenteltek szinte az egyetlen, ami megmenekült a kereszténység terjesztésekor megindult pogány szentéj rombolásoktól.

Ennek az lehetett az egyik oka, hogy „újrahasznosították” a kereszténység kihirdetése után és nyári rezidenciaként üzemelt. Másrészt viszont ez egy római szentéj, és mivel az örmények a rómaiakkal nem akarták összerúgni a port, így Gergely ezt a pogány templomot megtartotta.

A Mithrász-templom több mint másfél évezred háborítatlansága után 1679-ben egy földrengés során súlyosan megsérült, köveit részben elhordta a lakosság. 1966-ban rekonstruálták.  A legújabb ásatások során római kori fűtött fürdőre bukkantak, a mozaikpadló sértetlenül átvészelte az évezredeket.

A következő óriási élmény a Garni szoros óriási bazaltorgonái voltak, ahova négykerékmeghajtású dzsippekkel vittek. Az itthoni Hegyestű is csodaszép, de ez már csak a méreteinél fogva is lenyűgöző látvány.

Végül a búcsúebédünket egy kellemes lugasos kerthelyiségben költöttük el, ahol először megtekintettük a hagyományos örmény lepény – lavash – készítését, amit később fel is szolgáltak nekünk az illatos, sült barbeque húsokat. Méltó zárása volt ez a finom ebéd az örmény kirándulásunknak.

 

 

Már régóta tervezett bakancslistás út volt Grúzia és Örményország megismerése. Sok tervezgetés után az 1000 út utazási iroda programját választottuk annak ellenére, hogy eddig inkább magunk terveztük meg útjainkat.

Nagy kihívás idegen emberekkel utazni és sok alkalmazkodást is igényel. Volt is néhányszor feszültség, de mi sikeresen kimaradtunk ezekből.

Előzetesen utána olvastunk kicsit mindkét ország történelmének, látnivalóinak.

Kezdjük Grúziával…..

Grúzia vagy Georgia állam a Kaukázusban, a Fekete-tenger keleti partján. A mintegy 3,7 milliós népességű ország 1922-től 70 évig a  Szovjetunió egyik tagállama volt. Területe kicsit kisebb hazánkénál. Fővárosa Tbiliszi.

A grúz kultúra gazdag és ősi gyökerei háromezer évre nyúlnak vissza az időben. A bor termelése Grúziában a történelem előtti időkben kezdődött, és máig az ország gazdaságának fontos részét képezi. Az ország évezredeken keresztül nagyhatalmak határvidéke volt, a grúz nép mégis fennmaradt, sőt a 12. század környékén Grúzia maga is regionális nagyhatalmi státuszra tett szert. Lakóinak túlnyomó többsége ortodox keresztény.

Az ókori Ibéria királyság eredeti neve Kartli volt. A grúzok önmagukat kartvelinek, országukat Szakartvelónak nevezik. A középperzsa nyelvben Varkana néven ismerték, ebből lett az újperzsa Gurgán. Az utóbbi a görögben lett Georgia. A grúzok és Grúzia a közhiedelemmel ellentétben nem orosz eredetű szavak, de orosz közvetítéssel került a magyar nyelvbe.

A Grúzia elnevezés helyett az állam hivatalos képviselői arra törekednek a 2000-es évek közepétől, hogy a hivatalos kapcsolatok során a Georgia elnevezés váljék újra használatossá.

Grúziát az Észak-Kaukázus orosz területeitől a Nagy-Kaukázus hegyvonulatai választják el, amelyek 5000 méternél is magasabbra nyúlnak a tengerszint fölé Az ország déli területeit a Kis-Kaukázus szegélyezi. Grúzia legmagasabb hegye az 5201 méteres Skara.

A mai Grúzia területén ősidők óta élnek emberek. A kr.e.6. és 4. századokban rabszolgatartó társadalmon alapuló királyságok jöttek létre: keleten és délen a Kaukázusi Ibéria, a későbbi Kartli, amiből a mai elnevezés is ered, nyugaton pedig Kolkhisz királysága, amelyek kulcsszerepet játszottak a grúz nép kialakulásában.

A görögök a perzsákkal vívott háborúik során több alkalommal feldúlták a területet. A görög hatás Nagy Sándor alatt érte el tetőpontját.

Később a terület uralomért az ókorban és a középkorban is állandó küzdelem folyt a Perzsa, Római, Bizánci és az Oszmán Birodalmak között.

A középkorban a 12-13. században I. Tamara grúz királynő uralkodása jelentette Grúzia fénykorát.

A 19. század közepéig tartó török-orosz, valamint az orosz-perzsa háborúk eredményeként a terület feletti ellenőrzést az Orosz Birodalom szerezte meg.

A független Grúziát 1918-ban kiáltották ki, de szinte azonnal a frissen megalakult Szovjetunió tagállama lett 70 éven keresztül.

A Szovjetunió felbomlása után 1992-ben súlyos belpolitikai konfliktus keletkezett a Fekete-tenger partvidékén élő abházok és a grúzok között, amely rengeteg ember életébe került. A volt szovjet külügyminiszter Eduard Sevardnadze első grúz államelnök a konfliktust nem tudta megoldani. Utána a nacionalista Miheil Szaakasvili lett az új államfő, aki szintén nem volt képes rendet teremteni, viszont vezetése alatt Tbilisziben rengeteg új és modern épület keletkezett.

Grúzia hivatalos állami zászlója az úgynevezett “öt keresztes zászló“. A legtöbb nép zászlaja sokat elmesél az adott népről. Így van ez itt is, mert a zászló közepén egy vörös Szent-György kereszt helyezkedik el Szent-Györgyre, az ország védőszentjére utalva. A 4 kisebb kereszttel együtt az öt kereszt Jézus 5 szent sebét jelképezi, bizonyítva a nép vallásosságát.

Kezdjük meg utazásunkat……………..

 

1. Nap vagy inkább 0. Nap, hiszen 22:50-kor indul a gépünk. 

Taxival mentünk Ferihegyre és nagyon korán, több mint két órával az indulás előtt kiértünk. Megismertük Idegenvezetőnket, Vékony Ljudmilát, aki kiosztotta a beszálló kártyákat és a fülhallgatókat, majd becsekkoltunk. Mire mindenen túlvoltunk és a 14. kapuhoz értünk, kiírtak, hogy 23:35-kor indulunk csak. Jó sokára meg is érkezett a gép. Végig néztük a személyzet cserét, kerozin töltést, majd beszálltunk és végül éjfél előtt el is indultunk. Nem féltem, de az álmosságom ellenére egyre erősödött a klausztrofóbiám. Sokáig csak állva tudtam csak elviselni a háromórás utazást.

Hazai idő szerint 2:30-re érkeztünk meg Kutaisi repülőtérre, de az itteni óra már 4:30-t mutatott.

Nagyon hamar megkaptuk a bőröndöket és beültünk egy szuper buszba és irány Tbiliszi 3 és fél óra út. A két idegenvezető bemutatta Lénát, a helyi idegenvezetőt, aki Millával együtt végig velünk is lesz.

Gyönyörű napfelkeltére ébredtünk a buszban és megálltunk 10 percre egy óriási útszéli mosdónál. Végig sztrádán megyünk és középen végig van közvilágítás még a településeken kívül is mind a 220 km-en.

Az egyik megállóhelyen Milla elmesélte, hogy az országban több mint 40 ezer kóbor kutya van. Szelídek és többnyire be vannak oltva és ivartalanítva is.

Ez a reggeli dugó nagyon lelassította a haladásunkat Tbilisziben, de közben rengeteg okosságot mesélt az idegenvezetőnk. Például, hogy miért van ilyen szép országa a grúzoknak?

A legenda szerint a teremtés után Isten szétosztotta a különböző népek között a Földet, a grúzok azonban átmulatták az időt. Megkésve jelentkeztek a jussukért, így az Úr jobb híján a saját magának szánt legszebb földekből volt kénytelen adni nekik. Így teremtődött Grúzia.

A grúz nép rendkívül vallásos, amit később lépten nyomon tapasztaltunk. A templomokban természetes lett számunkra, hogy rengeteg fiatal és gyerek is van, pedig nincs is ünnep, vagy istentisztelet. De nagyon vicces volt többször, hogy mondjuk a piros lámpánál is simán elindult egy-egy gyalogos, de előtte vetett egy keresztet. Mondjuk egyszerűbb lett volna megvárni a zöldet…..

Döbbenetes és elgondolkodtató, hogy 70 év szocializmus alatt hogy tudott megmaradni ilyen mélyen a vallásosság, pedig a Szovjetunióban Sztálin alatt rengeteg templomot leromboltak. Persze maga Sztálin is grúz volt, sőt pópának tanult teológiát az édesanyja kívánságára, de állítólag később kiadta parancsba, hogy Grúziában nem lehet templomot rombolni.

Végig a Mtkvari, vagy más néven Kura folyó mellett haladtunk a belváros felé, ami két magas kőfal közé van beszorítva. Erősen zavaros a vize a hordalékoktól. Összesen 12 híd íveli át, de csak az egyetlen gyalogos híd igazán látványos.

Igazságügyi palota modern épülete mellett haladtunk el. Azért készült üvegből, hogy szimbolizálja az igazságszolgáltatás átláthatóságát.

At Európa téren leparkoltunk és a bőröndöket átpakoltuk egy kisbuszba, ami felvitte a szállodába. Mi pedig felgyalogoltunk a macskaköves utcácskákon.

Már mentünk is fel a legfelső emeletre a fantasztikus svédasztalos reggelihez. Innen fantasztikus körpanoráma tárult elénk szinte az egész városra.

Reggeli után megkezdjük Tbiliszi felfedezését. mert csak 3 órától lehet átvenni a szobákat.Tbiliszi az ázsiai titokzatosság és az európai báj keveréke. A kultúrák találkozása egyedülálló élményt nyújt. A belváros a szurdokában található, és a földrajzi környezethez igazodva alakult ki, így egy lenyűgöző városképet formál, amelyet a Mtatsminda hegy ölel körül.

Első állomásunk a közeli Metekhi Szűz Mária Mennybemenetele templom, ami egy sziklás fennsíkról tekint le a Mtkvari folyóra. A tbiliszi katolikus közösség meglehetősen aktív szerepet játszott a város életében, de egészen a 19. század elejéig nem volt saját temploma. 1804-ben Tbiliszi prefektusa, Francesco Paduel I. Sándor orosz császárhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze egy templom építését a városban. Az épületet 1808-ban emelték, majd bővítették és felújították. 1937-ben a szovjet hatóságok bezárták a templomot, és az istentiszteletet leállították. 1999-ben II. János Pál pápa grúziai látogatása során a templomot újra felszentelték, és újraindultak az istentiszteletek.

        

A templom előtt áll a városalapító , aki jobb kezét felemelve felint a hegy tetején álló Grúzia anyácska szobornak. A hagyomány a grúz ortodox egyház újjászervezését és Tbiliszi, Grúzia modern fővárosának megalapítását is neki tulajdonítja az 5. század második felében.

Humoros érdekesség, hogy volt valaha egy Grúzia – Örményország focimeccs, amit a grúzok nyertek 5 góllal. Gorgasali tehát a felemelt jobb kezével ezt az öt gólos győzelmmel dicsekszik, jelezve ezzel a két ország közötti állandó rivalizálást.

Egy felvonóval közelítettük meg a Grúzia anyácska szobrát – Kartlis Deda. A felvonóból csodálatos látvány tárult elénk, ahogy a folyó felett haladtunk, de a hegytetőn aztán az egész városra ráláttunk. Hagyományos grúz viseletbe öltözött anyácska 1958-ban emelt, hatalmas, jellegzetes nőalak alumíniumból készült Grúzia alapításának 1500. évfordulójára.

Szerencsére fantasztikusan szép és meleg időnk volt, úgyhogy gyorsan be is dobtunk egy-egy pohár sört a panorámában gyönyörködve.

Visszatérve az Európa térre, átsétáltunk a Metekhi hídon az óvárosba és elsétáltunk a híres Szulfur kénfürdőhöz, ami ma magánkézben van és nagyon luxus szolgáltatásokat nyújt. Itt ismertük meg a főváros nevének és alapításának eredetét, ami egy legendához fűződik. A Tbiliszi név a grúz Tpili-ből ered, ami meleget, meleg helyet jelent. A történet szerint a város mostani területét 458-ig erdő borította. Az akkori király, Vakhtang Gorgasali a solymával elment vadászni ebbe az erdőségbe. A sólyom elkapott egy fácánt, de utána mindkét madár beleesett egy hőforrásba, és elpusztult. Az esemény emlékére a király kiírtatta az erdőt és helyére várost épített. Ennek emlékét egy kedves szobrocska őrzi.

A valóságban a név onnan ered, hogy a környéken számos hőforrás található.

A kupolás tetejű fürdők egy csodás szurdok völgyében állnak, ahol egy darabig elsétáltunk, de a már a vízesésig nem jutottunk, mert omlásveszély miatt sajnos le volt zárva. Leghvtakhevi Canyon neve számomra kimondhatatlan, de így leírva megörökítem. Néhány hidacska is átvezet a patak felett, amiknek korlátja természetesen tele van szerelmespárok lakatjaival.

      

Egy kis szabadidőt kaptunk, úgyhogy azonnal ki is használtuk a lehetőséget, hogy megkóstoljuk a híres grúz fehér és vörösborokat. Hát nagyon reméljük, hogy ennél csak jobbakat kapunk az utunk során.

      

Meg is éheztünk, úgyhogy Milla javaslatára lementünk egy pincébe, ahol megkóstolhattuk a szintén híres grúz lepényt, a HACSAPURI-t.

Milla javaslatára babos variációt kóstoltunk, ami nem nyerte el a tetszésünket, de későbbi, főleg a sajtos variációk viszont nagyon finomak voltak.

      

A szűk macskaköves utcákon sétálva, a színes, faragott faerkélyekkel díszített 19. századi és a történelmi épületek visszarepítenek minket az időben.

Anchiskhati vagy Szűz Mária Bazilika – Tbiliszi legrégebbi fennmaradt temploma a hatodik századból.

A templomot Dachi ibériai király körülbelül 522-534-ben építtette, aki Tbiliszit tette fővárosává. Itt őrizték  évszázadokig az úgynevezett Ancha ikont, aminek ma csak a másolatát láthattuk. A hagyomány szerint Jézus arca látható ezen, ami csodálatos módon átnyomódott

Az ikon a grúz kereszténység egyik legfontosabb emléke maradt egészen addig, amíg Grúzia szovjet hatalomátvétele után az 1920-as években a Georgia Nemzeti Művészeti Múzeumba került. Az Anchiskhati templomot bezárták, és csak a Szovjetunió utolsó éveiben, az 1980-as években nyitották meg újra és persze szeretnék a múzeumból visszakapni az ereklyét.

Ez a templom is tele volt imádkozó hívőkkel és égő gyertyákkal, sőt olyan szerencsénk volt, hogy éppen egy keresztelőbe is bepillanthattunk.

      

      

      

A bazilikából kilépve egy különleges épülethez értünk. Ez egy óratorony, ami a szomszédságában található. Négy év alatt, 2010-ig építette a híres bábos, Rezo Gabriadze, a bábszínház alapítója. A történelem tornyának benyomását kelti, mivel úgy tűnik, mintha megakadályozták volna, hogy vasdeszkával összeomoljon, és mert különböző épületelemek felhasználásával épült. Az ok, amiért a tervezés így készült; azt mondják, hogy művészi válasz a lélektelen modernizációra.

Végig sétáltunk a főleg hagyományos grúz szőnyegeket árusító utcasoron, aminek végén érdekes életnagyságú bronz szobrok állnak híres filmek szereplőiről mintázva. Jó kis selfiket lehet itt készíteni.

       

      

Végül átkelünk az üvegből készült íj alakú Béke Hídján, ami acélból és üvegből készült gyaloghíd. Egyedi, modern kialakítása és tízezer LED-fényekkel való kivilágítása majd este lesz különlegesen érdekes.

      

A nap lezárásaként a szállodánkhoz közeli étteremben vacsoráztunk, folklór műsorral. Hát nekem kicsit mű volt a tánc és a zene is, amolyan turista szórakoztatás, de miután a csoportunk hazament és a helyiek maguk maradtak, mi pedig még a sarokban iszogattunk, tátva maradt a szánk, mert olyan fergeteges grúz spontán táncház élményben volt részünk, amire nem is számítottunk.

      

Tele élményekkel sétáltunk vissza a szállásunkra, a négycsillagos KMM Hotelbe****.

2. nap

Reggeli után kis feszültség volt a találkozással, meg a késessel, de Milla rendet teremtett, úgyhogy később már nagyon rendes és pontos lett mindenki.

Buszra szálltunk és 20 km múlva megérkeztünk a több mint 3000 éve alapított Mcheta városába, ami Grúzia, vagyis az Ibériai Királyság ősi fővárosa és vallási központja volt. Koronázó és temetkezési hely is volt egyben. Festői tájon fekszik, a Mtkvari és az Aragvi folyók összefolyásánál. A hagyomány szerint a mellette és fölötte emelkedő hegytetőre állította Szent Nino a keresztjét, melynek helyére később kápolnát, majd templomot emeltek: ez lett a Jvari (kereszt) templom. Az építés 586 és 608 között történt. A templom körül védelmi fal is állt, ennek a nyomait ma is láthatjuk. A Jvari Mcheta városától keletre fekszik, így állítólag a felkelő nap első fénye a templomot éri, ezért reggelente a városból rátekintve a templom szinte mennyei fényben tündöklik. Este, napnyugtakor pedig, amikor a város már rég árnyékba, vagyis sötétségbe borult, a nap utolsó sugarai még beragyogják a templomot.

A Dzsvari-kolostort 1994-ben az UNESCO világörökség részévé nyilvánították, majd 2009-ben felkerült a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára.

Millától egy kis grúz ősi történelem órát is kaptunk:

Grúzok Noé fiától származtatják magukat. I.e. 1350 körül alapították meg az első grúz államot, Kolkhiszt. Az i.e. 7. században létrejött a keleti grúzok állama, Ibéria is. Ezek a királyságok egyesítették a különböző klánokat és törzseket és segítették az egységes grúz nép létrejöttét.

A hagyomány szerint a kereszténységet Szent Ninó alapította Grúziában. Egyes források szerint egy görög ajkú római családból származott a kappadókiai Kolastrából, sőt valószínűleg Szent György rokona is volt, és Konstantinápolyból érkezett Ibériába. Miután édesapja pusztalakó szerzetes lett, édesanyja pedig a diakonisszák közé lépett, nevelésre egy istenfélő idős nőhöz került, aki sokat beszélt neki Ibériáról, a mai Grúziáról, ahol az emberek még nem ismerik Krisztus világosságát. Ezért nagyon kívánta ezt az országot felkeresni és megtéríteni. 

A legenda szerint olyan szép volt, hogy azok közé a 14 éves lányok közé került, akik közül feleséget akart választani Diokleciánusz császár, aki egyébként hírhedt keresztény üldöző volt. A lányok tiltakoztak és persze megpróbáltak elmenekülni, de mindet lemészárolták, csak Ninó tudott elbújni a szőlőtőkék közé és elaludt. Álmában megjelent előtte Mária, aki keresztet adott neki, és azt mondta, hogy menjen Ibériába, hogy terjessze az evangéliumot. Amikor felébredt, egy szőlőkereszt volt a mellkasán, amit saját hajával kötött össze, és elvitte Ibéria falvaiba, és megtérítette az egész országot. Ezért olyan furcsa alakú a grúz kereszt.

A legenda szerint csodálatos gyógyításokat végzett, és megtérítette Nanát, a grúz királynőt, végül pedig III. Mirián ibériai pogány királyt, aki egy vadászaton, amikor valószínűleg napfogyatkozás lehetett és a napba nézve megvakult, a saját isteneihez kezdett imádkozni, de senki nem segített, de amikor “Nino Istenéhez” imádkozott, visszanyerte látását. Mirian így királysága alatt hivatalos vallásává nyilvánította a kereszténységet (327 körül), Ninó pedig haláláig folytathatta missziós tevékenységét a grúzok között.

Ninó Sírja még mindig látható a Bodbe kolostorban, Kakhetiben, Georgia keleti részén, ahova még később ellátogatunk.

      

      

Tátott szájjal ámultunk a csodálatos panorámán, ahogy a két különböző színú folyó összefolyik a lábaink előtt. A távolban pedig 

      

A Székesegyház magyarul „Élő Oszlop székesegyház” a grúz ortodox egyház központja és az ország második legnagyobb egyházi épülete.

Az eredeti templom a Kr.u. 4. században épült, III. Mirianus Kartli (ibériai) uralkodása alatt. Maga Szent Nino állítólag a Mtkvari (Kura) és az Aragvi folyók összefolyását választotta az első grúz templom helyéül.

Az állítólagos Krisztus köpenyének temetkezési helyeként ismert Svetitskhoveli régóta az egyik legfontosabb grúz ortodox templom. A legenda szerint az i.sz. 1. században egy Illés nevű hegyvidéki grúz zsidó Jeruzsálemben tartózkodott, amikor Jézust keresztre feszítették. Illés megvette Jézus köntöst egy római katonától a Golgotán, és elhozta Georgiába. Hazatérve szülővárosába, hívő testvére, Sidonia találkozott vele, aki a köntös érintésére azonnal belehalt a szent tárgy által keltett érzelmekbe. A köntöst nem tudták eltávolítani halott kezéből, ezért vele együtt eltemették el a székesegyház helyén. Később a sírjából egy hatalmas cédrusfa nőtt ki. Szent Ninó elrendelte, hogy a cédrust le kell vágni a templom építéséhez, és hét oszlopot készíttetett belőle az alapozáshoz. A hetedik oszlop azonban természetfeletti tulajdonságokkal rendelkezett, és magától emelkedett a levegőbe. Miután Szent Nino egész éjjel imádkozott, visszatért a földre. Ebből az oszlopból szent víz folyt, amely minden betegségből meggyógyította az embereket.

      

A grúz nyelvben a sveti „oszlop”, a tskhoveli pedig „életet adó” vagy „élő”, innen ered a katedrális neve. Az eseményt ábrázoló ikon a bejárattól balra a harmadik oszlopban látható. Georgia-szerte széles körben reprodukálva Szidonia holttestét mutatja egy cédrusfa tövében, egy angyallal, aki az oszlopot az ég felé emeli. Szent Nino az előtérben: Mirian király és felesége, Nana királynő jobbra és balra. Georgia hivatalosan 337-ben vette fel államvallásává a kereszténységet.

A katedrális az évszázadok során a királyok temetkezési helyeként szolgált. A jelenlegi, négyzet alakú szerkezetet 1010 és 1029 között fejezte be a középkori grúz építész, Arsukisdze, bár maga a helyszín a negyedik század elejére nyúlik vissza.

Nagyon érdekes, hogy a templomok külső falán rengeteg szimbólum található mindenhol kőből kifaragva, így itt is a páva motívum fölött Arsukisdze építész kezét láthatjuk a kőfaragó jelképével, ami állítólag az építész emlékére készült, mert nem élhette meg az épület elkészültét.

A másik oldalon teljesen esetlegesen csodálatos kőfaragványokat építettek a falba. Lehet, hogy az évezredek során át- meg átépített falak maradványait őrizték ily módon meg? Kőkereszt, oroszlán, Szent György alak, stb.

Számomra félelmetes és meglepő volt, hogy az oltár fölött szokatlanul óriási Jézus ábrázolás fogadja a kapun belépőket.

A másik rendkívül meglepő freskó az oltártól jobbra volt látható, ahol például Jézust a 12 zodiákussal körülvéve ábrázolták, ami szinte egyedülálló különlegesség.

Grúziában a templomba a nők kizárólag a hajukat kendővel eltakarva léphetnek be.

A templom körül itt is rengeteg kóborkutya pihengetett, mint mindenhol az országban. Mindegyik fülében jelzés, hogy ivartalanítva és beoltva is vannak. Nagyon érdekes volt, hogy sehol nem találkoztunk kutya piszokkal. Úgy látszik, hogy itt minden kóborkutya szobatiszta, vagy utcatiszta.

Katedrális nézésünk után látogatást tettünk egy helyi családi borászatban, ahol megkóstoltuk az ősi módon készült fehér-, illetve vörösbort.

Útközben Milla mesélt kicsit a grúz számunkra különleges írásjeleiről és kialakulásáról.

A grúz írásjelek egy nemzet gazdagságát testesítik meg, amely a megpróbáltatások ellenére is megőrizte egyediségét.

A grúz ábécé feltehetően a IV. században született az örmény pátriárka Meszrop Mastoc alkotásában. Sokak szerint, akár az örmény, a grúz nyelv megújítása is az ő érdeme. A hagyomány szerint, akár az örmény ábécé esetében, a grúz megteremtésénél is a görög ábécé volt a kiindulópont, azonban a különböző betűjelek származása nem ismeretes, de az is lehet, hogy a magyar rovásíráshoz nagyon hasonló örmény rovásírásból indult ki.

Magyar vonatkozású érdekességet is hallottunk, miszerint az első grúz ábécét Misztótfalusi Kis Miklós magyar nyomdás és betűmetsző nyomtatta ki az 1600-as években. Az Erdélyben született mester teológiát akart tanulni Amszterdamban, de végül a nyomdászatba szeretett és olyan magas szintre emelte, ráadásul visszatérve hazájában, hogy például a grúz fejedelem is megbízta ezzel a nemes feladattal.

A grúz irodalom legrégibb ránk maradt műve ,,Szent Susanik vértanúságáról” szól, ami többek között összeköti a grúz és az örmény népet. Zsuzsanna az örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian volt. Örményországot 429-ben meghódították a perzsák és vissza akarták téríteni az ősi hitre, de Zsuzsanna apja vezetésével az örmények fellázadtak, de 451-ben leverték őket, amikor ő is életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. 

Zsuzsanna a grúziai Varsken fejedelem felesége lett, aki a perszák nyomására megalkuvóan visszatért a Zarathusztra hitre és feleségét is erre kényszerítette, aki élete végéig kitartott keresztény hite mellett annak ellenére, hogy még a gyerekei is elhagyták és férje megaláztatások közepette börtönbe vetette. Nyughelyét kívánságának megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a tbiliszi Netechi-templomba.

A grúz borok feltehetően a történelem leghosszabb előzményeire tekintenek vissza, állítólag a bortermelés is a mai Grúzia területén indult meg. Még az egészen különleges betűiket is a szőlőkacsokhoz hasonlítják.

A bor sok nyelvben használt neve is (wine, Wein, vino, stb.) is a grúz „ghvino” szóból származik minden bizonnyal.

Az ősi borkészítési eljárás nagyjából az alábbi: a fehér és vörös szőlő külön-külön persze egy-egy nagy kádba gyűjtik és jól megtapossák. A héjjas mustot pedig méhviasszal lezárt agyagedényekben (grúzul kvevrikben) a földbe ásták, hogy ott állandó, alacsony hőmérsékleten végbemenjen az erjedés. Ez biztosítja a mikrooxidációt a borkészítés során. A bort általában több hónapos héjon tartás után fejtik le belőle. Kvevri borkészítési módszer UNESCO kulturális örökség listáján szerepel.

Hát! bevallom így elsőre nem nyerte el a mi tetszésünket főleg a fehérbor. Nagyjából ezt a héjjon erjesztést itthon is ismerjük és mostanában sokan kísérleteznek vel újra. Itt narancsbornak nevezik és én nem nagyon szeretem egyelőre.

         

         

Megkóstoltuk a friss grúz kenyeret, majd saslik ebédet és hagyományos grúz ételeket fogyasztottunk ebédre ebben a borászatban.

Ebed borkóstolóval

• Diós krémmel töltött padlizsán (DARALT DIO, FOKHAGYMA, HAGYMA KORIANDER)
• Sült csirke fokhagymával
• Gránátalma szósz, termáli (szilva szósz)
• “Pörkölt” korianderrel
• Hacsapuri sajttal
• Babragu

Egyik csoporttársunkat is megünnepeltük a szülinapján méghozzá grúz szokás szerint. Egyrészt megtudtuk, hogy az étkezéseknek mindig van egy hagyományos rendje, pohárköszöntője, amivel természetesen elsőre Istent köszöntik és csak utána következnek a jelenlévők és a szülinaposok is. Most ráadásul egy kisebb un. Kanci-ból, vagyis egy marha tulok pohárból kellett kiinnia fenékig a bort, mert hiszen máshogy nem is lehet lerakni a kupát. Meg is kellett mutatnia felfordítva, hogy egy csepp sem maradt.

Utolsó előtti állomásunk a mai napon Sztálin szülővárosa és múzeuma volt. Goriba utazunk, ahol még Sztálin életében egy hatalmas erre a célra épített „palotában” végig kísértük korabeli fotók segítségével és persze Milla történeteivel a szovjet államfő életét.

Ioszeb Dzsugasvili a világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legvitatottabb megítélésű vezetői közé tartozik. Kiemelkedő intelligenciájához céltudatosság, hatalomvágy és könyörtelenség párosult.

Joszif  1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában. Édesapja iszákos cipészmester volt. 1874-ben feleségül vette a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzsét. Egyikük sem beszélt oroszul, csak grúzul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. A fiát féltve nevelő anya Szoszónak becézte Joszifot.

1888-ban, a helyi ortodox elemi népiskolában kezdte tanulmányait, ám egy évvel később apja kivette onnan és Tbiliszibe vitte, Adelhanov cipőgyárába, saját munkahelyére, a gori cipőüzlet ugyanis csődbe ment iszákossága miatt. Erős akaratú és rendkívül szigorú édesanyja harcolta ki, hogy fia visszakerüljön az iskolapadba és papneveldébe kerülhessen. A családfő korai halálát követően édesanyja mosást vállalt, hogy eltarthassa gyermekét.

Az ifjú Dzsugasvili a legjobb tanulók közé számított: intelligenciájával és kiváló emlékezőtehetségével kitűnt társai közül. Iskolaévei alatt és egész életében rengeteget olvasott. 1894-ben, kitüntetéssel végezte el a tizedik osztályt, ezért tanítója javaslatára édesanyja tovább taníttatta. Így került a tbiliszi ortodox papi szemináriumba. Na így kezdődött a későbbi kommunista vezér élete.

Érdekességként azt is megtudtuk, hogy szigorú anyját már szovjet felső vezetőként egy kaukázusi palotában helyezte el, ami korábban egy cári helytartóé volt. Ott csak egy apró szobát foglalt el, ahonnan gyakran írt leveleket a fiának és menyének, amikre soha nem kapott választ, és Sztálin sem látogatta meg őt egészen 1935-ig, amikor már nagyon beteg volt.

N. Kipsidze, egy orvos, aki öregkorában kezelte Geladzét, visszaemlékezett rá, hogy Sztálin megkérdezte a találkozásukkor:

– Miért bántottál olyan keményen?
– Attól sikerültél ilyen jóra – válaszolta anyja, aztán visszakérdezett:
– Joszif, pontosan most mi is vagy te?
– Emlékszel a cárra? Nos, olyasmi vagyok, mint a cár – válaszolta Sztálin.
– Jobb lett volna, ha pap lesz belőled! – torkolta le az anyja.

Két évre rá, 79 évesen halt meg.

      

      

A múzeum kertjében áll egyrészt az eredeti helyen Sztálin kicsiny és szegényes szülőháza egy hatalmas építménnyel védve a pusztulástól, valamint egy páncélozott vasúti kocsi is, amellyel Sztálin olyan fontos eseményekre utazott, mint például a jaltai és a teheráni konferencia. És a tárlaton többek között megcsodálhattuk a magyar dolgozók által küldött Szabadság-szobor kicsinyített másolatát is. Azért annakidején ezt Felszabadulási emlékműnek nevezték.

Folytattuk utunkat a, ami Gori városától mindössze 10 kilométerre keletre található.

“Az úr erődje” egy ősi sziklába vájt város i. e. I. századból, ami az egyik legfontosabb hely Grúzia történelmében, mert ezen a helyen haladt át a híres Selyemút. A város több ezer éven keresztül lakott volt és több, mint 700 lakóhelyiséget számlált. Jelenleg kb. 150 maradt belőlük.

Stratégiailag az ókori Kartli, avagy Ibériai királyság szívében található, és az ország jelentős politikai és vallási központja volt. A város kora és fontossága miatt a középkori grúz írásos hagyomány a mitikus Uplosnak, Mtskhetos fiának és Kartlos unokájának tulajdonította alapítását.

Kartli 4. század eleji keresztényesítésével úgy tűnik, hogy Uplistsikhe jelentősége csökkent, és elvesztette pozícióját a keresztény kultúra új központjai – Mtskheta és később Tbiliszi – számára.

Mindenesetre rendkívül érdekes természeti és emberi tevékenységek keveréke az a barlangrendszer, amit megmásztunk. A tetején természetesen itt is egy templom áll, ahonnan fantasztikus panoráma tárult elénk a lemenő nap megvilágításában.

A kétórás hazaúton Milla érdekességeket mesélt Grúziáról.

Megismertük a grúz papírpénzek grafikáit és ezek magyar vonatkozásait.

Egyik legérdekesebb történet az 5 LARI pénzhez kötődik, amin a híres grúz naiv festő Pirosmani festménye található.

Piroszmani paraszti családban született egy kis faluban a 19 közepén. Hamarosan árvaságra jutott, Eleinte Tbilisziben élt majd visszaköltözött falujába és ott pásztorként dolgozott. Egy ideig vándorfestőktől tanult festeni. Képeivel kocsmák és üzletek falait díszítette. Leginkább saját maga által előállított festékeket használt.

Betegségekbe és az éhezésbe halt bele; Tbilisziben. No de hogy és hol találkozott Csongrádi Katával és a Millió rózsaszállal?

Eredetileg a híres orosz költő, Voznyeszenszkij a nehéz sorsú, a maga korában el nem ismert grúz naiv festő, Niko Pirosmani életének egyik epizódját dolgozta fel ebben a versben. Egy Margarita de Sevres nevű francia színésznő 1909-ben Grúziában vendégszerepelt, és az akkor már 47 éves Pirosmani beleszeretett. Egy reggel rengeteg virágot hozatott Margarita Tbilisziben lévő szálláshelye elé, és beborította velük a teret. Arról eltérnek a vélemények, visszaemlékezések, hogy a színésznő miként fogadta ezt, de szinte biztos, hogy nem viszonozta a festő érzéseit. Ezt a verset először megzenésítve Alla Pugacsova énekelte, majd S.Nagy István fordításában Csongrádi Kata.

A történet bővebben itt olvasható: https://nlc.hu/szabadido/20190126/millio-rozsaszal-festo-igaz-tortenet/

A 100 LARI pénzen pedig Sota Rusztaveli grúz költő képe látható, aki a középkori grúz irodalom kiemelkedő alakja volt. Fő műve A Párducbőrös lovag volt  amit 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította. Ennek 1888-ban megjelent díszkiadását a magyar Zichy Mihály festő illusztrálta. A 70 képet Zichy a grúz népnek ajándékozta, így tiszteletbeli grúz festő lett. 19-20. század fordulóján nagy divat volt a jómódú grúz esküvőkön, hogy esküvői ajándékként Zichy diszkiadványt adtak a fiatal párnak.

Már besötétedett mire visszaértünk a hotelbe, de azért mi elindultunk esti sétára a belvárosba. Óriási nyüzsgő élet volt mindenhol. Éjfélig járt a felvonó a Grúz anyácska szoborhoz, a hőlégballonnal szintén fel lehetett még szállni a magasba. A Béke hídján világított minden LED lámpa, szólt az élő zene és hömpölygött a tömeg. Gyönyörűen ki volt világítva a parlament épülete is.

      

      

Először a folyó parton akartunk vacsorázni, bár nem voltunk igazán éhesek, de valami különlegességre vágytunk, de végül a már előző nap megismert éttermi utcában ültünk le egy kellemes helyen és kipróbáltunk néhány helyi specialitást, mint a batyuba töltött darált húst, a khinkalit, hacsapurit és grillezett disznóhúst. Mint utóbb kiderült, nem ettük „szabályosan” ezt a khinkalit, mert a tetejénél kézzel kell megfogni, kiharapni az oldalát, kiszívni belőle a lét és csak utána megenni az egészt. Így aztán nem is nagyon nyerte el a tetszésünket. Talán ha a főzés után beraknák még egy kicsit a sütőbe jól átsütni……magyarosabb és talán finomabb lenne?

      

      

A grúz gasztronómia specialitásairól itt olvashatsz bővebben: https://www.otptravel.hu/inspiraciok/utazas-gruzia-top10-gruz-etel

3. nap

Elérkezett a harmadik nap is, amikor a csoportnak csak egy kisebb része indult el buszos fakultatív túrára.

Grúzia legnagyobb reptere mellett haladtunk el, ahol egy hatalmas napot tartó szobor vigyázza a város nyugalmát – Isten hozott Grúziában!

Egész napos fakultatív kirándulás során elutazunk a Kakheti régióba.

Ez a leggazdagabb mezőgazdasági régió keleten.

Kicsit bánatos, ködös idő fogadott a Bodbe IV. században épült kolostornál, ahol Szent Nino sírja és ereklyéi is itt találhatóak, valamint Bodbe püspökeinek székhelye is. A kolostor jelenleg is kolostorként működik, és Georgia egyik fő zarándokhelye.

A fennmaradt templom eredetileg a 9. és 11. század között épült, azóta azonban jelentősen átalakult. Mind a külső, mind a belső falak vakoltak, és a XVII–XIX. századi helyreállítás nyomait viselik. Egy kis csarnoktemplomból áll, amelynek apszisa Szent Nino sírja fölé épült, és amely egy nagyobb folyosós bazilikába nyílik. 1862 és 1885 között egy szabadon álló háromszintes harangtornyot emeltek is emeltek ide. A bazilikát körülvevő 17. századi fal egy részét lebontották, a korábbit pedig 2003-ban állították helyre.

A kis templom mellett egy hatalmas új bazilika épült, amelynek belső részét az eredeti freskó technikával és középkori freskókkal díszítik. Egyelőre még csak az oltár készült el, és a templom többi része hófehér.

      

      

A Bodbe-kolostor magas ciprusfák között fekszik egy meredek domboldalon, kilátással az Alazani-völgyre, ahonnan a Nagy-Kaukázus hegyeire nyílik kilátás, amiből most semmi nem látszott a sűrűköd miatt. Viszont az egész kolostor kertje fantasztikusan ápolt kerttel van körülvéve.

A kolostortól mintegy 3 km-re egy kis Szent Zabulon és Szent Sosana kápolnát építettek az 1990-es években, hogy otthont adjon a Szent Nino-forrásnak, amely egy helyi legenda szerint Nino imái nyomán keletkezett, és a feltételezések szerint gyógyító ereje.

A következő állomásunk Sighnaghi megerősített középkori városa volt. Maga a városka őszintén szólva semmi különöset nem mutatott, de azért sétálgattunk és megnéztük Pirosmani mellszobrát, és a 2. világháborús emlékfalat.

      

      

Viszont a város körülvevő középkori fala nagyon érdekes látvány volt és szerencsére az idő is kitisztult, hogy a panorámában is gyönyörködni tudjunk az Alazani-völgyre és a Kaukázus-hegység pedig az időtlen szépség képét festi.

A több mint 4 kilométeres fal eredetileg 28 tornyot tartalmazott, amelyek egy-egy faluhoz kapcsolódtak és a nevét viselték. Két torony kiemelkedik: a Király-torony és a Bodbe-torony, amelyek a politikai és vallási jelentőséget szimbolizálják.

Az erődfalakon belül található a Szent István-bazilika, egy 18. századi templom, amelyet zűrzavar idején építettek, és a kakhetek hitét hangsúlyozzák, valamint  menedéket biztosítottak a bizonytalan időkben.

Meg akartuk nézni a Szent György templomot is, amit eredetileg az örmények építettek, de annyira lecsókként az örmény lakosság, hogy átadták a grúz egyháznak. Ahogy elnéztük kívülről, mert sajnos zárva találtuk, egyelőre eléggé elhanyagolt állapotban van.

A több mint 40 hektáron elterülő Sighnaghi erőd létfontosságú szerepet játszott a város és a környező falvak inváziók elleni védelmében. Annak ellenére, hogy az eredetéről eltérő nézetek vannak, mindannyian egyetértenek abban, hogy Sighnaghi fala és erődje Georgia gazdag történelmének, építészeti képességeinek és népe fékezhetetlen szellemének lenyűgöző megtestesítői.

Itt maradt egy kis szabadidőnk sörözni, kávézni vagy a bazársoron szuveníreket vásárolni.

Városnézésünk után látogatást tettünk egy helyi családi borászatban, ahol megkóstoltuk az ősi módon készült fehér-, illetve vörösbort. A grúz borok feltehetően a történelem leghosszabb előzményeire tekintenek vissza, állítólag a bortermelés is a mai Grúzia területén indult meg, bár Örményországban ezt vitatják. De hát itt még az egészen különleges betűiket is a szőlőkacsokhoz hasonlítják.

      

      

Sőt megnézhettük és a vállalkozó hölgyek ki is próbálhatták a helyi lepénykészítést is. A boros agyagedényekhez hasonlóan a grúz kemencéket is a földbe építik. A jól felfűtött kemence oldalára „ragasztottuk” a hosszúkás kenyereket.

Az ebédet valóban egy helyi kissé szegényes ház fedett teraszán fogyaszthattuk el, de sajnos majdnem olyan volt a menü, mint az előző esti folklór programnál. Érdekesség volt a céklás gombóc és a  kharcho, ami egy lassan főtt húspörkölt paradicsommal, fűszerekkel és aromás fűszernövényekkel. Különleges ízvilágát a khmeli suneli-nek nevezett fűszerkeverék adja.

Köszönetképpen énekeltünk a háziaknak, méghozzá a mindenki által ismert „tavaszi szél” magyar népdalt.

Hazafelé mogyoró és hatalmas szőlő ültetvények mellett haladtunk el. A mogyorót elsősorban török exportra termesztik. Itt babér is minden kertben terem.

Éppen most zajlott a szüret, úgyhogy az utakon szovjet ZIL teherautók robogtak szőlővel megrakva

Ez a terület Grúzia éléskamrája, bár így az őszre a hatalmas folyók szinte teljesen kiszáradtak és csak a kavicsos folyómedreket láthattuk.

      

3. nap

A reggelit követően, a mai napon az úgynevezett „Grúz hadiút”-hoz kirándultunk, amely a Kaukázus 2-5.000 méteres hegyei között található. Az út Örményországot és Grúziát kapcsolja össze Oroszországgal. Szépségét számos irodalmi műben leírták, sok, Kaukázusban szolgált orosz írót és költőt megihletett a látványa.

Az odafelé vezető úton először a Zhinvali víztározónál álltunk meg, ami olyan hely, ahol a természet megfagyni látszik örök harmóniájában. Egy hatalmas víztükör, fenséges hegyekkel körülvéve, tükrözi a végtelen égboltot, a föld és az ég egységének illúzióját keltve.

Itt egy új legendát hallottunk a két folyó összefolyásáról, melyek úgy találkoznak, hogy nem keverednek össze.

A romantikus legenda szerint a két folyó egyszer nővér és húg volt, egy világos hajú és egy sötétebb szépség. Mindketten egyazon bátor lovagba szerettek bele, de a férfi végül a szőke lánytestvért választotta. Húga nem tudta feldolgozni a választást, ezért felment az egyik magas hegy tetejére és a mélybe vetette magát. Ekkor változott folyóvá. Testvére szerelme hiába teljesült be, nagyon hiányolta húgát és ezért a lovagot hátrahagyva, ő is végzett magával… így született meg a világos (Tetri) Aragvi folyó.

Felkerestük itt az Ananuri erőd- és templomkomplexumot, amely a XVII. századból származik. A létesítmény közel áll ahhoz, hogy felkerüljön az UNESCO világörökségi listájára. A komplexum csodálatos helyen, az Aragvi folyó partján fekszik, és a történelme folyamán számos csata helyszíne volt. Az erőd az Aragvi hercegek székhelye volt, akik a térséget irányították. Masszív kőfalakkal és több toronnyal rendelkezik. Falai és bástyái jól megőrzött állapotban maradtak fenn.

      

Az erődben található egy háromszintes harangtorony, amely a környező táj fölé emelkedik. A toronyból lenyűgöző kilátás nyílik az egész erődítményre és a tájra.

Tovább haladva a Gudauri sícentrumon utaztunk keresztül, amit osztrák beruházással fejlesztenek, és ahol mindössze 23 fő lakik állandóan Persze most hó hiányában nehéz volt elképzelni a síelőket.

Útközben egy vasas forrásnál is megálltunk, végül be érkezünk, ahol négykerék meghajtású terepjárókba szálltunk, melyekkel gyönyörű völgyeken és erdőkön keresztül egészen 2.170 méterig jutottunk fel. Utunk végcélja a 14. századi Gergeti Szentháromság templom, ahonnan lenyűgöző látvány tárul elénk a Kazbegi 5.047 méter magas csúcsaira.

      

A monda szerint amikor Prométeusz az istenektől ellopta a tüzet az emberek számára, Zeusz a Kazbek-hegy tetején láncoltatta le, itt tépte a máját az Ethon nevű óriási sas; a máj egyébként másnapra visszanőtt.

Zeusz ezt a büntetést harmincezer évre tervezte be, ám harminc év múlva Héraklész megérkezett, a sast lelőtte és Prométheuszt kiszabadította, és a titán visszatérhetett az Olümposzra. Héraklész természetesen azért tehette meg mindezt, mert Zeusz fia volt.

A szovjet korszakban minden vallási tevékenység tiltott volt a templomban, a turisták azonban felkereshették.

A templom régóta fontos szerepet tölt be Grúzia életében, veszély esetén a híres mtskhetai relikviákat, köztük például a híres Szent Nino Keresztet is ide menekítették.

Itt egy modern borászatban, vagy inkább bor boltban ebédeltünk, de elég ügyetlen volt a kiszolgálás és újra szinte ugyanazt kaptuk, mint eddig. Viszont a grúz fehér narancsbor végre elég jó volt.

Tbiliszibe való érkezést fél kilencre terveztük, de végül jóval éjfél után kerültünk ágyba. Ennek több oka is volt. Először is az orosz határhoz vezető út igen régi és hosszan kanyarogva kerüli meg a hatalmas helyeket.

Hazafelé a szemben lévő oldalon hosszú sorban álltak az orosz, örmény és grúz kamionok 2-3 km-en valószínűleg az orosz határátlépésre várva. “Szergények!!!” – gondoltuk, de alig mentünk mi is 2 km-t, ugyanúgy megállt a mi sorunk is.

Kínai beruházással éppen egy 42 km-es alagutat építenek, ami óriási segítség lesz a kamionok számára.

Azért szerencsésen eljutottunk a Barátság emlékműhöz, ami az orosz és grúz barátságot hirdeti.

Az emlékmű az egyik legfontosabb grúz közlekedési vonal mentén található, melyet csak hadi útként emlegetnek. Az út szimbolikus és valós kapcsolatot jelent Oroszország és Grúzia között, összesen 212 kilométeren keresztül fut Moszkvától egészen a grúz fővárosig, Tbilisziig.

Ezen az útvonalon mindig is volt járható út, de teljesen csak 1783 után építették ki, ugyanis a két ország ekkor kötötte a georgievszki szerződést, melyben a grúz hűségért cserébe katonai segítséget ígért II. Katalin orosz cárnő. Ez a történet azonban borzalmas vérontásba torkollt, melynek végén Oroszország saját területéhez csatolta Grúziát. Ennek értelmében a grúz emlékezetben nem éppen pozitív az esemény megítélése.

Az emlékművet a szerződés kétszázadik évfordulójának alkalmából emelték 1983-ban, és az ellentmondásos története ellenére mai napig kedvelt turisztikai látványosság.

A megkérdőjelezhető múlt ellenére tagadhatatlan, hogy elképesztő kilátás nyílik az emlékműről a Kaukázusokra, illetve az előtte elterülő, Grúziában csak ördögök völgyeként emlegetett mélységre.

Az építmény belsejében látható mozaik két részre osztható. A bal oldalon találhatók a grúz, jobb oldalon pedig az orosz történelem és mitológia jellegzetes alakjai. Középen, a bejárattal szemben látható a kép fő alakja, egy anya kezében gyermekével, amely valószínűleg a jövő nemzedékeit jelképezi.

Amire nem számítottunk, iszonyatos dugóbbé kerültünk Tbiliszi elött 40 km-re. Egy tanulmány volt 3 és fél órán keresztül látni, ahogy a két savós utón jobbról a földúton előztek, de még balról is a szembe sávban, sőt a szembe oldali útpartkán. Sofőrünk vadul dudált és próbálta megakadályozni a rendbontók előre nyomakodását, de többnyire hiába. Ők még nagyobb dugót generáltak ezzel, de nem derült ki az igazi ok.

Rövid alvás után fél nyolckor a csomagokkal a portan találkozunk.

4. nap – irány ÖRMÉNYORSZÁG

Korai reggeli után másfél őrá buszozás a határra. Itt kipakoltunk a buszból és gyalog keltünk át a grúz-örmény határon.

Természetesen két helyen is ellenőrizték az útleveleket. Az örmények szigorúbbak voltak.

2 óra után találkoztunk Lászlóval, az idegenvezetőnkkel……………………………….

Örményország egy újabb kaland rengeteg információval, legendával, templommal, finom ételekkel, amiről egy következő blogban írok. Kattints ide és olvass tovább!…………………….

………avagy nem elég elolvasni, de meg is kell nézni, hogy válaszolni tudj a kérdéseimre.

Kezdhetjük hát a városnézést? Tovább »

Immár negyedik alkalommal indult a céges vitorlás túra. Akkora nagy volt a lelkesedés és a jelentkezés, hogy négy hajónyi legénység gyűlt össze. Előzetes kapitányi és első tiszti megbeszélések alkalmával kialakult a hajók legénysége és leánysága. Mindenki nagyon készült az útra, kiosztódtak a feladatok, a bevásárlási listák és elkezdődött az otthoni felkészülés. Ki-ki összecsomagolta a személyes dolgait, és családonként az eszméletlen mennyiségű kaját. Tovább »

1. nap – 2016. október 24. HÉTFŐ

2017-ben újra megszervezzük

CSALÁDI SÍTÁBORUNKAT, ahova

Titeket is sok szeretettel várunk! Tovább »

Édesanyám régi álma Norvégia meglátogatása. Megszerveztünk tehát egy közös utat vele a trollok, vízesések, fjordok országába 2016. május végén. Már karácsonykor lefoglaltuk a repülőjegyeket annak reményében, hogy szép időnk lesz….és nagy szerencsénkre ragyogó napsütés és ritka csodás idő fogadott minket már Oslóban. Tovább »

Hajnalban keltünk, mert hosszú út várt ránk; több mint 660 km.

Sokat készültünk erre a szép útra, mert így szoktuk. Rengeteget olvastunk, megvettük a legfrissebb Montenegro útikönyvet és szörföltünk az interneten. Ezt a programot állítottuk össze, de az élet és a helyi adottságok, lehetőségek eddig mindig eltérítettek az eredeti tervektől. Vajon most hogy lesz? Tovább »

Csehországi túra 7 napban kisebb országban; fantasztikus tájak, kastélyok, világörökség látnivalók és rengeteg finom sör, sörgyárak és a Becherovka. Sok mindennel készültünk, végül szinte megterveztük a következő utunkat is….annyi a látnivaló Csehországban.

Hét napos utunk egy variáció, amit szeretettel ajánlok mindenkinek. Tovább »

Ebben az évbe a Pünkösdszombati búcsú mottójául Szent Lukács evangéliumából választották ezt a mondatot, amivel Erzsébet fogadta Máriát találkozásukkor. Tovább »