Már régóta tervezett bakancslistás út volt Grúzia és Örményország megismerése. Sok tervezgetés után az 1000 út utazási iroda programját választottuk annak ellenére, hogy eddig inkább magunk terveztük meg útjainkat.

Nagy kihívás idegen emberekkel utazni és sok alkalmazkodást is igényel. Volt is néhányszor feszültség, de mi sikeresen kimaradtunk ezekből.

Előzetesen utána olvastunk kicsit mindkét ország történelmének, látnivalóinak.

Kezdjük Grúziával…..

Grúzia vagy Georgia állam a Kaukázusban, a Fekete-tenger keleti partján. A mintegy 3,7 milliós népességű ország 1922-től 70 évig a  Szovjetunió egyik tagállama volt. Területe kicsit kisebb hazánkénál. Fővárosa Tbiliszi.

A grúz kultúra gazdag és ősi gyökerei háromezer évre nyúlnak vissza az időben. A bor termelése Grúziában a történelem előtti időkben kezdődött, és máig az ország gazdaságának fontos részét képezi. Az ország évezredeken keresztül nagyhatalmak határvidéke volt, a grúz nép mégis fennmaradt, sőt a 12. század környékén Grúzia maga is regionális nagyhatalmi státuszra tett szert. Lakóinak túlnyomó többsége ortodox keresztény.

Az ókori Ibéria királyság eredeti neve Kartli volt. A grúzok önmagukat kartvelinek, országukat Szakartvelónak nevezik. A középperzsa nyelvben Varkana néven ismerték, ebből lett az újperzsa Gurgán. Az utóbbi a görögben lett Georgia. A grúzok és Grúzia a közhiedelemmel ellentétben nem orosz eredetű szavak, de orosz közvetítéssel került a magyar nyelvbe.

A Grúzia elnevezés helyett az állam hivatalos képviselői arra törekednek a 2000-es évek közepétől, hogy a hivatalos kapcsolatok során a Georgia elnevezés váljék újra használatossá.

Grúziát az Észak-Kaukázus orosz területeitől a Nagy-Kaukázus hegyvonulatai választják el, amelyek 5000 méternél is magasabbra nyúlnak a tengerszint fölé Az ország déli területeit a Kis-Kaukázus szegélyezi. Grúzia legmagasabb hegye az 5201 méteres Skara.

A mai Grúzia területén ősidők óta élnek emberek. A kr.e.6. és 4. századokban rabszolgatartó társadalmon alapuló királyságok jöttek létre: keleten és délen a Kaukázusi Ibéria, a későbbi Kartli, amiből a mai elnevezés is ered, nyugaton pedig Kolkhisz királysága, amelyek kulcsszerepet játszottak a grúz nép kialakulásában.

A görögök a perzsákkal vívott háborúik során több alkalommal feldúlták a területet. A görög hatás Nagy Sándor alatt érte el tetőpontját.

Később a terület uralomért az ókorban és a középkorban is állandó küzdelem folyt a Perzsa, Római, Bizánci és az Oszmán Birodalmak között.

A középkorban a 12-13. században I. Tamara grúz királynő uralkodása jelentette Grúzia fénykorát.

A 19. század közepéig tartó török-orosz, valamint az orosz-perzsa háborúk eredményeként a terület feletti ellenőrzést az Orosz Birodalom szerezte meg.

A független Grúziát 1918-ban kiáltották ki, de szinte azonnal a frissen megalakult Szovjetunió tagállama lett 70 éven keresztül.

A Szovjetunió felbomlása után 1992-ben súlyos belpolitikai konfliktus keletkezett a Fekete-tenger partvidékén élő abházok és a grúzok között, amely rengeteg ember életébe került. A volt szovjet külügyminiszter Eduard Sevardnadze első grúz államelnök a konfliktust nem tudta megoldani. Utána a nacionalista Miheil Szaakasvili lett az új államfő, aki szintén nem volt képes rendet teremteni, viszont vezetése alatt Tbilisziben rengeteg új és modern épület keletkezett.

Grúzia hivatalos állami zászlója az úgynevezett “öt keresztes zászló“. A legtöbb nép zászlaja sokat elmesél az adott népről. Így van ez itt is, mert a zászló közepén egy vörös Szent-György kereszt helyezkedik el Szent-Györgyre, az ország védőszentjére utalva. A 4 kisebb kereszttel együtt az öt kereszt Jézus 5 szent sebét jelképezi, bizonyítva a nép vallásosságát.

Kezdjük meg utazásunkat……………..

 

1. Nap vagy inkább 0. Nap, hiszen 22:50-kor indul a gépünk. 

Taxival mentünk Ferihegyre és nagyon korán, több mint két órával az indulás előtt kiértünk. Megismertük Idegenvezetőnket, Vékony Ljudmilát, aki kiosztotta a beszálló kártyákat és a fülhallgatókat, majd becsekkoltunk. Mire mindenen túlvoltunk és a 14. kapuhoz értünk, kiírtak, hogy 23:35-kor indulunk csak. Jó sokára meg is érkezett a gép. Végig néztük a személyzet cserét, kerozin töltést, majd beszálltunk és végül éjfél előtt el is indultunk. Nem féltem, de az álmosságom ellenére egyre erősödött a klausztrofóbiám. Sokáig csak állva tudtam csak elviselni a háromórás utazást.

Hazai idő szerint 2:30-re érkeztünk meg Kutaisi repülőtérre, de az itteni óra már 4:30-t mutatott.

Nagyon hamar megkaptuk a bőröndöket és beültünk egy szuper buszba és irány Tbiliszi 3 és fél óra út. A két idegenvezető bemutatta Lénát, a helyi idegenvezetőt, aki Millával együtt végig velünk is lesz.

Gyönyörű napfelkeltére ébredtünk a buszban és megálltunk 10 percre egy óriási útszéli mosdónál. Végig sztrádán megyünk és középen végig van közvilágítás még a településeken kívül is mind a 220 km-en.

Az egyik megállóhelyen Milla elmesélte, hogy az országban több mint 40 ezer kóbor kutya van. Szelídek és többnyire be vannak oltva és ivartalanítva is.

Ez a reggeli dugó nagyon lelassította a haladásunkat Tbilisziben, de közben rengeteg okosságot mesélt az idegenvezetőnk. Például, hogy miért van ilyen szép országa a grúzoknak?

A legenda szerint a teremtés után Isten szétosztotta a különböző népek között a Földet, a grúzok azonban átmulatták az időt. Megkésve jelentkeztek a jussukért, így az Úr jobb híján a saját magának szánt legszebb földekből volt kénytelen adni nekik. Így teremtődött Grúzia.

A grúz nép rendkívül vallásos, amit később lépten nyomon tapasztaltunk. A templomokban természetes lett számunkra, hogy rengeteg fiatal és gyerek is van, pedig nincs is ünnep, vagy istentisztelet. De nagyon vicces volt többször, hogy mondjuk a piros lámpánál is simán elindult egy-egy gyalogos, de előtte vetett egy keresztet. Mondjuk egyszerűbb lett volna megvárni a zöldet…..

Döbbenetes és elgondolkodtató, hogy 70 év szocializmus alatt hogy tudott megmaradni ilyen mélyen a vallásosság, pedig a Szovjetunióban Sztálin alatt rengeteg templomot leromboltak. Persze maga Sztálin is grúz volt, sőt pópának tanult teológiát az édesanyja kívánságára, de állítólag később kiadta parancsba, hogy Grúziában nem lehet templomot rombolni.

Végig a Mtkvari, vagy más néven Kura folyó mellett haladtunk a belváros felé, ami két magas kőfal közé van beszorítva. Erősen zavaros a vize a hordalékoktól. Összesen 12 híd íveli át, de csak az egyetlen gyalogos híd igazán látványos.

Igazságügyi palota modern épülete mellett haladtunk el. Azért készült üvegből, hogy szimbolizálja az igazságszolgáltatás átláthatóságát.

At Európa téren leparkoltunk és a bőröndöket átpakoltuk egy kisbuszba, ami felvitte a szállodába. Mi pedig felgyalogoltunk a macskaköves utcácskákon.

Már mentünk is fel a legfelső emeletre a fantasztikus svédasztalos reggelihez. Innen fantasztikus körpanoráma tárult elénk szinte az egész városra.

Reggeli után megkezdjük Tbiliszi felfedezését. mert csak 3 órától lehet átvenni a szobákat.Tbiliszi az ázsiai titokzatosság és az európai báj keveréke. A kultúrák találkozása egyedülálló élményt nyújt. A belváros a szurdokában található, és a földrajzi környezethez igazodva alakult ki, így egy lenyűgöző városképet formál, amelyet a Mtatsminda hegy ölel körül.

Első állomásunk a közeli Metekhi Szűz Mária Mennybemenetele templom, ami egy sziklás fennsíkról tekint le a Mtkvari folyóra. A tbiliszi katolikus közösség meglehetősen aktív szerepet játszott a város életében, de egészen a 19. század elejéig nem volt saját temploma. 1804-ben Tbiliszi prefektusa, Francesco Paduel I. Sándor orosz császárhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze egy templom építését a városban. Az épületet 1808-ban emelték, majd bővítették és felújították. 1937-ben a szovjet hatóságok bezárták a templomot, és az istentiszteletet leállították. 1999-ben II. János Pál pápa grúziai látogatása során a templomot újra felszentelték, és újraindultak az istentiszteletek.

        

A templom előtt áll a városalapító , aki jobb kezét felemelve felint a hegy tetején álló Grúzia anyácska szobornak. A hagyomány a grúz ortodox egyház újjászervezését és Tbiliszi, Grúzia modern fővárosának megalapítását is neki tulajdonítja az 5. század második felében.

Humoros érdekesség, hogy volt valaha egy Grúzia – Örményország focimeccs, amit a grúzok nyertek 5 góllal. Gorgasali tehát a felemelt jobb kezével ezt az öt gólos győzelmmel dicsekszik, jelezve ezzel a két ország közötti állandó rivalizálást.

Egy felvonóval közelítettük meg a Grúzia anyácska szobrát – Kartlis Deda. A felvonóból csodálatos látvány tárult elénk, ahogy a folyó felett haladtunk, de a hegytetőn aztán az egész városra ráláttunk. Hagyományos grúz viseletbe öltözött anyácska 1958-ban emelt, hatalmas, jellegzetes nőalak alumíniumból készült Grúzia alapításának 1500. évfordulójára.

Szerencsére fantasztikusan szép és meleg időnk volt, úgyhogy gyorsan be is dobtunk egy-egy pohár sört a panorámában gyönyörködve.

Visszatérve az Európa térre, átsétáltunk a Metekhi hídon az óvárosba és elsétáltunk a híres Szulfur kénfürdőhöz, ami ma magánkézben van és nagyon luxus szolgáltatásokat nyújt. Itt ismertük meg a főváros nevének és alapításának eredetét, ami egy legendához fűződik. A Tbiliszi név a grúz Tpili-ből ered, ami meleget, meleg helyet jelent. A történet szerint a város mostani területét 458-ig erdő borította. Az akkori király, Vakhtang Gorgasali a solymával elment vadászni ebbe az erdőségbe. A sólyom elkapott egy fácánt, de utána mindkét madár beleesett egy hőforrásba, és elpusztult. Az esemény emlékére a király kiírtatta az erdőt és helyére várost épített. Ennek emlékét egy kedves szobrocska őrzi.

A valóságban a név onnan ered, hogy a környéken számos hőforrás található.

A kupolás tetejű fürdők egy csodás szurdok völgyében állnak, ahol egy darabig elsétáltunk, de a már a vízesésig nem jutottunk, mert omlásveszély miatt sajnos le volt zárva. Leghvtakhevi Canyon neve számomra kimondhatatlan, de így leírva megörökítem. Néhány hidacska is átvezet a patak felett, amiknek korlátja természetesen tele van szerelmespárok lakatjaival.

      

Egy kis szabadidőt kaptunk, úgyhogy azonnal ki is használtuk a lehetőséget, hogy megkóstoljuk a híres grúz fehér és vörösborokat. Hát nagyon reméljük, hogy ennél csak jobbakat kapunk az utunk során.

      

Meg is éheztünk, úgyhogy Milla javaslatára lementünk egy pincébe, ahol megkóstolhattuk a szintén híres grúz lepényt, a HACSAPURI-t.

Milla javaslatára babos variációt kóstoltunk, ami nem nyerte el a tetszésünket, de későbbi, főleg a sajtos variációk viszont nagyon finomak voltak.

      

A szűk macskaköves utcákon sétálva, a színes, faragott faerkélyekkel díszített 19. századi és a történelmi épületek visszarepítenek minket az időben.

Anchiskhati vagy Szűz Mária Bazilika – Tbiliszi legrégebbi fennmaradt temploma a hatodik századból.

A templomot Dachi ibériai király körülbelül 522-534-ben építtette, aki Tbiliszit tette fővárosává. Itt őrizték  évszázadokig az úgynevezett Ancha ikont, aminek ma csak a másolatát láthattuk. A hagyomány szerint Jézus arca látható ezen, ami csodálatos módon átnyomódott

Az ikon a grúz kereszténység egyik legfontosabb emléke maradt egészen addig, amíg Grúzia szovjet hatalomátvétele után az 1920-as években a Georgia Nemzeti Művészeti Múzeumba került. Az Anchiskhati templomot bezárták, és csak a Szovjetunió utolsó éveiben, az 1980-as években nyitották meg újra és persze szeretnék a múzeumból visszakapni az ereklyét.

Ez a templom is tele volt imádkozó hívőkkel és égő gyertyákkal, sőt olyan szerencsénk volt, hogy éppen egy keresztelőbe is bepillanthattunk.

      

      

      

A bazilikából kilépve egy különleges épülethez értünk. Ez egy óratorony, ami a szomszédságában található. Négy év alatt, 2010-ig építette a híres bábos, Rezo Gabriadze, a bábszínház alapítója. A történelem tornyának benyomását kelti, mivel úgy tűnik, mintha megakadályozták volna, hogy vasdeszkával összeomoljon, és mert különböző épületelemek felhasználásával épült. Az ok, amiért a tervezés így készült; azt mondják, hogy művészi válasz a lélektelen modernizációra.

Végig sétáltunk a főleg hagyományos grúz szőnyegeket árusító utcasoron, aminek végén érdekes életnagyságú bronz szobrok állnak híres filmek szereplőiről mintázva. Jó kis selfiket lehet itt készíteni.

       

      

Végül átkelünk az üvegből készült íj alakú Béke Hídján, ami acélból és üvegből készült gyaloghíd. Egyedi, modern kialakítása és tízezer LED-fényekkel való kivilágítása majd este lesz különlegesen érdekes.

      

A nap lezárásaként a szállodánkhoz közeli étteremben vacsoráztunk, folklór műsorral. Hát nekem kicsit mű volt a tánc és a zene is, amolyan turista szórakoztatás, de miután a csoportunk hazament és a helyiek maguk maradtak, mi pedig még a sarokban iszogattunk, tátva maradt a szánk, mert olyan fergeteges grúz spontán táncház élményben volt részünk, amire nem is számítottunk.

      

Tele élményekkel sétáltunk vissza a szállásunkra, a négycsillagos KMM Hotelbe****.

2. nap

Reggeli után kis feszültség volt a találkozással, meg a késessel, de Milla rendet teremtett, úgyhogy később már nagyon rendes és pontos lett mindenki.

Buszra szálltunk és 20 km múlva megérkeztünk a több mint 3000 éve alapított Mcheta városába, ami Grúzia, vagyis az Ibériai Királyság ősi fővárosa és vallási központja volt. Koronázó és temetkezési hely is volt egyben. Festői tájon fekszik, a Mtkvari és az Aragvi folyók összefolyásánál. A hagyomány szerint a mellette és fölötte emelkedő hegytetőre állította Szent Nino a keresztjét, melynek helyére később kápolnát, majd templomot emeltek: ez lett a Jvari (kereszt) templom. Az építés 586 és 608 között történt. A templom körül védelmi fal is állt, ennek a nyomait ma is láthatjuk. A Jvari Mcheta városától keletre fekszik, így állítólag a felkelő nap első fénye a templomot éri, ezért reggelente a városból rátekintve a templom szinte mennyei fényben tündöklik. Este, napnyugtakor pedig, amikor a város már rég árnyékba, vagyis sötétségbe borult, a nap utolsó sugarai még beragyogják a templomot.

A Dzsvari-kolostort 1994-ben az UNESCO világörökség részévé nyilvánították, majd 2009-ben felkerült a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára.

Millától egy kis grúz ősi történelem órát is kaptunk:

Grúzok Noé fiától származtatják magukat. I.e. 1350 körül alapították meg az első grúz államot, Kolkhiszt. Az i.e. 7. században létrejött a keleti grúzok állama, Ibéria is. Ezek a királyságok egyesítették a különböző klánokat és törzseket és segítették az egységes grúz nép létrejöttét.

A hagyomány szerint a kereszténységet Szent Ninó alapította Grúziában. Egyes források szerint egy görög ajkú római családból származott a kappadókiai Kolastrából, sőt valószínűleg Szent György rokona is volt, és Konstantinápolyból érkezett Ibériába. Miután édesapja pusztalakó szerzetes lett, édesanyja pedig a diakonisszák közé lépett, nevelésre egy istenfélő idős nőhöz került, aki sokat beszélt neki Ibériáról, a mai Grúziáról, ahol az emberek még nem ismerik Krisztus világosságát. Ezért nagyon kívánta ezt az országot felkeresni és megtéríteni. 

A legenda szerint olyan szép volt, hogy azok közé a 14 éves lányok közé került, akik közül feleséget akart választani Diokleciánusz császár, aki egyébként hírhedt keresztény üldöző volt. A lányok tiltakoztak és persze megpróbáltak elmenekülni, de mindet lemészárolták, csak Ninó tudott elbújni a szőlőtőkék közé és elaludt. Álmában megjelent előtte Mária, aki keresztet adott neki, és azt mondta, hogy menjen Ibériába, hogy terjessze az evangéliumot. Amikor felébredt, egy szőlőkereszt volt a mellkasán, amit saját hajával kötött össze, és elvitte Ibéria falvaiba, és megtérítette az egész országot. Ezért olyan furcsa alakú a grúz kereszt.

A legenda szerint csodálatos gyógyításokat végzett, és megtérítette Nanát, a grúz királynőt, végül pedig III. Mirián ibériai pogány királyt, aki egy vadászaton, amikor valószínűleg napfogyatkozás lehetett és a napba nézve megvakult, a saját isteneihez kezdett imádkozni, de senki nem segített, de amikor “Nino Istenéhez” imádkozott, visszanyerte látását. Mirian így királysága alatt hivatalos vallásává nyilvánította a kereszténységet (327 körül), Ninó pedig haláláig folytathatta missziós tevékenységét a grúzok között.

Ninó Sírja még mindig látható a Bodbe kolostorban, Kakhetiben, Georgia keleti részén, ahova még később ellátogatunk.

      

      

Tátott szájjal ámultunk a csodálatos panorámán, ahogy a két különböző színú folyó összefolyik a lábaink előtt. A távolban pedig 

      

A Székesegyház magyarul „Élő Oszlop székesegyház” a grúz ortodox egyház központja és az ország második legnagyobb egyházi épülete.

Az eredeti templom a Kr.u. 4. században épült, III. Mirianus Kartli (ibériai) uralkodása alatt. Maga Szent Nino állítólag a Mtkvari (Kura) és az Aragvi folyók összefolyását választotta az első grúz templom helyéül.

Az állítólagos Krisztus köpenyének temetkezési helyeként ismert Svetitskhoveli régóta az egyik legfontosabb grúz ortodox templom. A legenda szerint az i.sz. 1. században egy Illés nevű hegyvidéki grúz zsidó Jeruzsálemben tartózkodott, amikor Jézust keresztre feszítették. Illés megvette Jézus köntöst egy római katonától a Golgotán, és elhozta Georgiába. Hazatérve szülővárosába, hívő testvére, Sidonia találkozott vele, aki a köntös érintésére azonnal belehalt a szent tárgy által keltett érzelmekbe. A köntöst nem tudták eltávolítani halott kezéből, ezért vele együtt eltemették el a székesegyház helyén. Később a sírjából egy hatalmas cédrusfa nőtt ki. Szent Ninó elrendelte, hogy a cédrust le kell vágni a templom építéséhez, és hét oszlopot készíttetett belőle az alapozáshoz. A hetedik oszlop azonban természetfeletti tulajdonságokkal rendelkezett, és magától emelkedett a levegőbe. Miután Szent Nino egész éjjel imádkozott, visszatért a földre. Ebből az oszlopból szent víz folyt, amely minden betegségből meggyógyította az embereket.

      

A grúz nyelvben a sveti „oszlop”, a tskhoveli pedig „életet adó” vagy „élő”, innen ered a katedrális neve. Az eseményt ábrázoló ikon a bejárattól balra a harmadik oszlopban látható. Georgia-szerte széles körben reprodukálva Szidonia holttestét mutatja egy cédrusfa tövében, egy angyallal, aki az oszlopot az ég felé emeli. Szent Nino az előtérben: Mirian király és felesége, Nana királynő jobbra és balra. Georgia hivatalosan 337-ben vette fel államvallásává a kereszténységet.

A katedrális az évszázadok során a királyok temetkezési helyeként szolgált. A jelenlegi, négyzet alakú szerkezetet 1010 és 1029 között fejezte be a középkori grúz építész, Arsukisdze, bár maga a helyszín a negyedik század elejére nyúlik vissza.

Nagyon érdekes, hogy a templomok külső falán rengeteg szimbólum található mindenhol kőből kifaragva, így itt is a páva motívum fölött Arsukisdze építész kezét láthatjuk a kőfaragó jelképével, ami állítólag az építész emlékére készült, mert nem élhette meg az épület elkészültét.

A másik oldalon teljesen esetlegesen csodálatos kőfaragványokat építettek a falba. Lehet, hogy az évezredek során át- meg átépített falak maradványait őrizték ily módon meg? Kőkereszt, oroszlán, Szent György alak, stb.

Számomra félelmetes és meglepő volt, hogy az oltár fölött szokatlanul óriási Jézus ábrázolás fogadja a kapun belépőket.

A másik rendkívül meglepő freskó az oltártól jobbra volt látható, ahol például Jézust a 12 zodiákussal körülvéve ábrázolták, ami szinte egyedülálló különlegesség.

Grúziában a templomba a nők kizárólag a hajukat kendővel eltakarva léphetnek be.

A templom körül itt is rengeteg kóborkutya pihengetett, mint mindenhol az országban. Mindegyik fülében jelzés, hogy ivartalanítva és beoltva is vannak. Nagyon érdekes volt, hogy sehol nem találkoztunk kutya piszokkal. Úgy látszik, hogy itt minden kóborkutya szobatiszta, vagy utcatiszta.

Katedrális nézésünk után látogatást tettünk egy helyi családi borászatban, ahol megkóstoltuk az ősi módon készült fehér-, illetve vörösbort.

Útközben Milla mesélt kicsit a grúz számunkra különleges írásjeleiről és kialakulásáról.

A grúz írásjelek egy nemzet gazdagságát testesítik meg, amely a megpróbáltatások ellenére is megőrizte egyediségét.

A grúz ábécé feltehetően a IV. században született az örmény pátriárka Meszrop Mastoc alkotásában. Sokak szerint, akár az örmény, a grúz nyelv megújítása is az ő érdeme. A hagyomány szerint, akár az örmény ábécé esetében, a grúz megteremtésénél is a görög ábécé volt a kiindulópont, azonban a különböző betűjelek származása nem ismeretes, de az is lehet, hogy a magyar rovásíráshoz nagyon hasonló örmény rovásírásból indult ki.

Magyar vonatkozású érdekességet is hallottunk, miszerint az első grúz ábécét Misztótfalusi Kis Miklós magyar nyomdás és betűmetsző nyomtatta ki az 1600-as években. Az Erdélyben született mester teológiát akart tanulni Amszterdamban, de végül a nyomdászatba szeretett és olyan magas szintre emelte, ráadásul visszatérve hazájában, hogy például a grúz fejedelem is megbízta ezzel a nemes feladattal.

A grúz irodalom legrégibb ránk maradt műve ,,Szent Susanik vértanúságáról” szól, ami többek között összeköti a grúz és az örmény népet. Zsuzsanna az örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian volt. Örményországot 429-ben meghódították a perzsák és vissza akarták téríteni az ősi hitre, de Zsuzsanna apja vezetésével az örmények fellázadtak, de 451-ben leverték őket, amikor ő is életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. 

Zsuzsanna a grúziai Varsken fejedelem felesége lett, aki a perszák nyomására megalkuvóan visszatért a Zarathusztra hitre és feleségét is erre kényszerítette, aki élete végéig kitartott keresztény hite mellett annak ellenére, hogy még a gyerekei is elhagyták és férje megaláztatások közepette börtönbe vetette. Nyughelyét kívánságának megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a tbiliszi Netechi-templomba.

A grúz borok feltehetően a történelem leghosszabb előzményeire tekintenek vissza, állítólag a bortermelés is a mai Grúzia területén indult meg. Még az egészen különleges betűiket is a szőlőkacsokhoz hasonlítják.

A bor sok nyelvben használt neve is (wine, Wein, vino, stb.) is a grúz „ghvino” szóból származik minden bizonnyal.

Az ősi borkészítési eljárás nagyjából az alábbi: a fehér és vörös szőlő külön-külön persze egy-egy nagy kádba gyűjtik és jól megtapossák. A héjjas mustot pedig méhviasszal lezárt agyagedényekben (grúzul kvevrikben) a földbe ásták, hogy ott állandó, alacsony hőmérsékleten végbemenjen az erjedés. Ez biztosítja a mikrooxidációt a borkészítés során. A bort általában több hónapos héjon tartás után fejtik le belőle. Kvevri borkészítési módszer UNESCO kulturális örökség listáján szerepel.

Hát! bevallom így elsőre nem nyerte el a mi tetszésünket főleg a fehérbor. Nagyjából ezt a héjjon erjesztést itthon is ismerjük és mostanában sokan kísérleteznek vel újra. Itt narancsbornak nevezik és én nem nagyon szeretem egyelőre.

         

         

Megkóstoltuk a friss grúz kenyeret, majd saslik ebédet és hagyományos grúz ételeket fogyasztottunk ebédre ebben a borászatban.

Ebed borkóstolóval

• Diós krémmel töltött padlizsán (DARALT DIO, FOKHAGYMA, HAGYMA KORIANDER)
• Sült csirke fokhagymával
• Gránátalma szósz, termáli (szilva szósz)
• “Pörkölt” korianderrel
• Hacsapuri sajttal
• Babragu

Egyik csoporttársunkat is megünnepeltük a szülinapján méghozzá grúz szokás szerint. Egyrészt megtudtuk, hogy az étkezéseknek mindig van egy hagyományos rendje, pohárköszöntője, amivel természetesen elsőre Istent köszöntik és csak utána következnek a jelenlévők és a szülinaposok is. Most ráadásul egy kisebb un. Kanci-ból, vagyis egy marha tulok pohárból kellett kiinnia fenékig a bort, mert hiszen máshogy nem is lehet lerakni a kupát. Meg is kellett mutatnia felfordítva, hogy egy csepp sem maradt.

Utolsó előtti állomásunk a mai napon Sztálin szülővárosa és múzeuma volt. Goriba utazunk, ahol még Sztálin életében egy hatalmas erre a célra épített „palotában” végig kísértük korabeli fotók segítségével és persze Milla történeteivel a szovjet államfő életét.

Ioszeb Dzsugasvili a világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legvitatottabb megítélésű vezetői közé tartozik. Kiemelkedő intelligenciájához céltudatosság, hatalomvágy és könyörtelenség párosult.

Joszif  1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában. Édesapja iszákos cipészmester volt. 1874-ben feleségül vette a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzsét. Egyikük sem beszélt oroszul, csak grúzul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. A fiát féltve nevelő anya Szoszónak becézte Joszifot.

1888-ban, a helyi ortodox elemi népiskolában kezdte tanulmányait, ám egy évvel később apja kivette onnan és Tbiliszibe vitte, Adelhanov cipőgyárába, saját munkahelyére, a gori cipőüzlet ugyanis csődbe ment iszákossága miatt. Erős akaratú és rendkívül szigorú édesanyja harcolta ki, hogy fia visszakerüljön az iskolapadba és papneveldébe kerülhessen. A családfő korai halálát követően édesanyja mosást vállalt, hogy eltarthassa gyermekét.

Az ifjú Dzsugasvili a legjobb tanulók közé számított: intelligenciájával és kiváló emlékezőtehetségével kitűnt társai közül. Iskolaévei alatt és egész életében rengeteget olvasott. 1894-ben, kitüntetéssel végezte el a tizedik osztályt, ezért tanítója javaslatára édesanyja tovább taníttatta. Így került a tbiliszi ortodox papi szemináriumba. Na így kezdődött a későbbi kommunista vezér élete.

Érdekességként azt is megtudtuk, hogy szigorú anyját már szovjet felső vezetőként egy kaukázusi palotában helyezte el, ami korábban egy cári helytartóé volt. Ott csak egy apró szobát foglalt el, ahonnan gyakran írt leveleket a fiának és menyének, amikre soha nem kapott választ, és Sztálin sem látogatta meg őt egészen 1935-ig, amikor már nagyon beteg volt.

N. Kipsidze, egy orvos, aki öregkorában kezelte Geladzét, visszaemlékezett rá, hogy Sztálin megkérdezte a találkozásukkor:

– Miért bántottál olyan keményen?
– Attól sikerültél ilyen jóra – válaszolta anyja, aztán visszakérdezett:
– Joszif, pontosan most mi is vagy te?
– Emlékszel a cárra? Nos, olyasmi vagyok, mint a cár – válaszolta Sztálin.
– Jobb lett volna, ha pap lesz belőled! – torkolta le az anyja.

Két évre rá, 79 évesen halt meg.

      

      

A múzeum kertjében áll egyrészt az eredeti helyen Sztálin kicsiny és szegényes szülőháza egy hatalmas építménnyel védve a pusztulástól, valamint egy páncélozott vasúti kocsi is, amellyel Sztálin olyan fontos eseményekre utazott, mint például a jaltai és a teheráni konferencia. És a tárlaton többek között megcsodálhattuk a magyar dolgozók által küldött Szabadság-szobor kicsinyített másolatát is. Azért annakidején ezt Felszabadulási emlékműnek nevezték.

Folytattuk utunkat a, ami Gori városától mindössze 10 kilométerre keletre található.

“Az úr erődje” egy ősi sziklába vájt város i. e. I. századból, ami az egyik legfontosabb hely Grúzia történelmében, mert ezen a helyen haladt át a híres Selyemút. A város több ezer éven keresztül lakott volt és több, mint 700 lakóhelyiséget számlált. Jelenleg kb. 150 maradt belőlük.

Stratégiailag az ókori Kartli, avagy Ibériai királyság szívében található, és az ország jelentős politikai és vallási központja volt. A város kora és fontossága miatt a középkori grúz írásos hagyomány a mitikus Uplosnak, Mtskhetos fiának és Kartlos unokájának tulajdonította alapítását.

Kartli 4. század eleji keresztényesítésével úgy tűnik, hogy Uplistsikhe jelentősége csökkent, és elvesztette pozícióját a keresztény kultúra új központjai – Mtskheta és később Tbiliszi – számára.

Mindenesetre rendkívül érdekes természeti és emberi tevékenységek keveréke az a barlangrendszer, amit megmásztunk. A tetején természetesen itt is egy templom áll, ahonnan fantasztikus panoráma tárult elénk a lemenő nap megvilágításában.

A kétórás hazaúton Milla érdekességeket mesélt Grúziáról.

Megismertük a grúz papírpénzek grafikáit és ezek magyar vonatkozásait.

Egyik legérdekesebb történet az 5 LARI pénzhez kötődik, amin a híres grúz naiv festő Pirosmani festménye található.

Piroszmani paraszti családban született egy kis faluban a 19 közepén. Hamarosan árvaságra jutott, Eleinte Tbilisziben élt majd visszaköltözött falujába és ott pásztorként dolgozott. Egy ideig vándorfestőktől tanult festeni. Képeivel kocsmák és üzletek falait díszítette. Leginkább saját maga által előállított festékeket használt.

Betegségekbe és az éhezésbe halt bele; Tbilisziben. No de hogy és hol találkozott Csongrádi Katával és a Millió rózsaszállal?

Eredetileg a híres orosz költő, Voznyeszenszkij a nehéz sorsú, a maga korában el nem ismert grúz naiv festő, Niko Pirosmani életének egyik epizódját dolgozta fel ebben a versben. Egy Margarita de Sevres nevű francia színésznő 1909-ben Grúziában vendégszerepelt, és az akkor már 47 éves Pirosmani beleszeretett. Egy reggel rengeteg virágot hozatott Margarita Tbilisziben lévő szálláshelye elé, és beborította velük a teret. Arról eltérnek a vélemények, visszaemlékezések, hogy a színésznő miként fogadta ezt, de szinte biztos, hogy nem viszonozta a festő érzéseit. Ezt a verset először megzenésítve Alla Pugacsova énekelte, majd S.Nagy István fordításában Csongrádi Kata.

A történet bővebben itt olvasható: https://nlc.hu/szabadido/20190126/millio-rozsaszal-festo-igaz-tortenet/

A 100 LARI pénzen pedig Sota Rusztaveli grúz költő képe látható, aki a középkori grúz irodalom kiemelkedő alakja volt. Fő műve A Párducbőrös lovag volt  amit 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította. Ennek 1888-ban megjelent díszkiadását a magyar Zichy Mihály festő illusztrálta. A 70 képet Zichy a grúz népnek ajándékozta, így tiszteletbeli grúz festő lett. 19-20. század fordulóján nagy divat volt a jómódú grúz esküvőkön, hogy esküvői ajándékként Zichy diszkiadványt adtak a fiatal párnak.

Már besötétedett mire visszaértünk a hotelbe, de azért mi elindultunk esti sétára a belvárosba. Óriási nyüzsgő élet volt mindenhol. Éjfélig járt a felvonó a Grúz anyácska szoborhoz, a hőlégballonnal szintén fel lehetett még szállni a magasba. A Béke hídján világított minden LED lámpa, szólt az élő zene és hömpölygött a tömeg. Gyönyörűen ki volt világítva a parlament épülete is.

      

      

Először a folyó parton akartunk vacsorázni, bár nem voltunk igazán éhesek, de valami különlegességre vágytunk, de végül a már előző nap megismert éttermi utcában ültünk le egy kellemes helyen és kipróbáltunk néhány helyi specialitást, mint a batyuba töltött darált húst, a khinkalit, hacsapurit és grillezett disznóhúst. Mint utóbb kiderült, nem ettük „szabályosan” ezt a khinkalit, mert a tetejénél kézzel kell megfogni, kiharapni az oldalát, kiszívni belőle a lét és csak utána megenni az egészt. Így aztán nem is nagyon nyerte el a tetszésünket. Talán ha a főzés után beraknák még egy kicsit a sütőbe jól átsütni……magyarosabb és talán finomabb lenne?

      

      

A grúz gasztronómia specialitásairól itt olvashatsz bővebben: https://www.otptravel.hu/inspiraciok/utazas-gruzia-top10-gruz-etel

3. nap

Elérkezett a harmadik nap is, amikor a csoportnak csak egy kisebb része indult el buszos fakultatív túrára.

Grúzia legnagyobb reptere mellett haladtunk el, ahol egy hatalmas napot tartó szobor vigyázza a város nyugalmát – Isten hozott Grúziában!

Egész napos fakultatív kirándulás során elutazunk a Kakheti régióba.

Ez a leggazdagabb mezőgazdasági régió keleten.

Kicsit bánatos, ködös idő fogadott a Bodbe IV. században épült kolostornál, ahol Szent Nino sírja és ereklyéi is itt találhatóak, valamint Bodbe püspökeinek székhelye is. A kolostor jelenleg is kolostorként működik, és Georgia egyik fő zarándokhelye.

A fennmaradt templom eredetileg a 9. és 11. század között épült, azóta azonban jelentősen átalakult. Mind a külső, mind a belső falak vakoltak, és a XVII–XIX. századi helyreállítás nyomait viselik. Egy kis csarnoktemplomból áll, amelynek apszisa Szent Nino sírja fölé épült, és amely egy nagyobb folyosós bazilikába nyílik. 1862 és 1885 között egy szabadon álló háromszintes harangtornyot emeltek is emeltek ide. A bazilikát körülvevő 17. századi fal egy részét lebontották, a korábbit pedig 2003-ban állították helyre.

A kis templom mellett egy hatalmas új bazilika épült, amelynek belső részét az eredeti freskó technikával és középkori freskókkal díszítik. Egyelőre még csak az oltár készült el, és a templom többi része hófehér.

      

      

A Bodbe-kolostor magas ciprusfák között fekszik egy meredek domboldalon, kilátással az Alazani-völgyre, ahonnan a Nagy-Kaukázus hegyeire nyílik kilátás, amiből most semmi nem látszott a sűrűköd miatt. Viszont az egész kolostor kertje fantasztikusan ápolt kerttel van körülvéve.

A kolostortól mintegy 3 km-re egy kis Szent Zabulon és Szent Sosana kápolnát építettek az 1990-es években, hogy otthont adjon a Szent Nino-forrásnak, amely egy helyi legenda szerint Nino imái nyomán keletkezett, és a feltételezések szerint gyógyító ereje.

A következő állomásunk Sighnaghi megerősített középkori városa volt. Maga a városka őszintén szólva semmi különöset nem mutatott, de azért sétálgattunk és megnéztük Pirosmani mellszobrát, és a 2. világháborús emlékfalat.

      

      

Viszont a város körülvevő középkori fala nagyon érdekes látvány volt és szerencsére az idő is kitisztult, hogy a panorámában is gyönyörködni tudjunk az Alazani-völgyre és a Kaukázus-hegység pedig az időtlen szépség képét festi.

A több mint 4 kilométeres fal eredetileg 28 tornyot tartalmazott, amelyek egy-egy faluhoz kapcsolódtak és a nevét viselték. Két torony kiemelkedik: a Király-torony és a Bodbe-torony, amelyek a politikai és vallási jelentőséget szimbolizálják.

Az erődfalakon belül található a Szent István-bazilika, egy 18. századi templom, amelyet zűrzavar idején építettek, és a kakhetek hitét hangsúlyozzák, valamint  menedéket biztosítottak a bizonytalan időkben.

Meg akartuk nézni a Szent György templomot is, amit eredetileg az örmények építettek, de annyira lecsókként az örmény lakosság, hogy átadták a grúz egyháznak. Ahogy elnéztük kívülről, mert sajnos zárva találtuk, egyelőre eléggé elhanyagolt állapotban van.

A több mint 40 hektáron elterülő Sighnaghi erőd létfontosságú szerepet játszott a város és a környező falvak inváziók elleni védelmében. Annak ellenére, hogy az eredetéről eltérő nézetek vannak, mindannyian egyetértenek abban, hogy Sighnaghi fala és erődje Georgia gazdag történelmének, építészeti képességeinek és népe fékezhetetlen szellemének lenyűgöző megtestesítői.

Itt maradt egy kis szabadidőnk sörözni, kávézni vagy a bazársoron szuveníreket vásárolni.

Városnézésünk után látogatást tettünk egy helyi családi borászatban, ahol megkóstoltuk az ősi módon készült fehér-, illetve vörösbort. A grúz borok feltehetően a történelem leghosszabb előzményeire tekintenek vissza, állítólag a bortermelés is a mai Grúzia területén indult meg, bár Örményországban ezt vitatják. De hát itt még az egészen különleges betűiket is a szőlőkacsokhoz hasonlítják.

      

      

Sőt megnézhettük és a vállalkozó hölgyek ki is próbálhatták a helyi lepénykészítést is. A boros agyagedényekhez hasonlóan a grúz kemencéket is a földbe építik. A jól felfűtött kemence oldalára „ragasztottuk” a hosszúkás kenyereket.

Az ebédet valóban egy helyi kissé szegényes ház fedett teraszán fogyaszthattuk el, de sajnos majdnem olyan volt a menü, mint az előző esti folklór programnál. Érdekesség volt a céklás gombóc és a  kharcho, ami egy lassan főtt húspörkölt paradicsommal, fűszerekkel és aromás fűszernövényekkel. Különleges ízvilágát a khmeli suneli-nek nevezett fűszerkeverék adja.

Köszönetképpen énekeltünk a háziaknak, méghozzá a mindenki által ismert „tavaszi szél” magyar népdalt.

Hazafelé mogyoró és hatalmas szőlő ültetvények mellett haladtunk el. A mogyorót elsősorban török exportra termesztik. Itt babér is minden kertben terem.

Éppen most zajlott a szüret, úgyhogy az utakon szovjet ZIL teherautók robogtak szőlővel megrakva

Ez a terület Grúzia éléskamrája, bár így az őszre a hatalmas folyók szinte teljesen kiszáradtak és csak a kavicsos folyómedreket láthattuk.

      

3. nap

A reggelit követően, a mai napon az úgynevezett „Grúz hadiút”-hoz kirándultunk, amely a Kaukázus 2-5.000 méteres hegyei között található. Az út Örményországot és Grúziát kapcsolja össze Oroszországgal. Szépségét számos irodalmi műben leírták, sok, Kaukázusban szolgált orosz írót és költőt megihletett a látványa.

Az odafelé vezető úton először a Zhinvali víztározónál álltunk meg, ami olyan hely, ahol a természet megfagyni látszik örök harmóniájában. Egy hatalmas víztükör, fenséges hegyekkel körülvéve, tükrözi a végtelen égboltot, a föld és az ég egységének illúzióját keltve.

Itt egy új legendát hallottunk a két folyó összefolyásáról, melyek úgy találkoznak, hogy nem keverednek össze.

A romantikus legenda szerint a két folyó egyszer nővér és húg volt, egy világos hajú és egy sötétebb szépség. Mindketten egyazon bátor lovagba szerettek bele, de a férfi végül a szőke lánytestvért választotta. Húga nem tudta feldolgozni a választást, ezért felment az egyik magas hegy tetejére és a mélybe vetette magát. Ekkor változott folyóvá. Testvére szerelme hiába teljesült be, nagyon hiányolta húgát és ezért a lovagot hátrahagyva, ő is végzett magával… így született meg a világos (Tetri) Aragvi folyó.

Felkerestük itt az Ananuri erőd- és templomkomplexumot, amely a XVII. századból származik. A létesítmény közel áll ahhoz, hogy felkerüljön az UNESCO világörökségi listájára. A komplexum csodálatos helyen, az Aragvi folyó partján fekszik, és a történelme folyamán számos csata helyszíne volt. Az erőd az Aragvi hercegek székhelye volt, akik a térséget irányították. Masszív kőfalakkal és több toronnyal rendelkezik. Falai és bástyái jól megőrzött állapotban maradtak fenn.

      

Az erődben található egy háromszintes harangtorony, amely a környező táj fölé emelkedik. A toronyból lenyűgöző kilátás nyílik az egész erődítményre és a tájra.

Tovább haladva a Gudauri sícentrumon utaztunk keresztül, amit osztrák beruházással fejlesztenek, és ahol mindössze 23 fő lakik állandóan Persze most hó hiányában nehéz volt elképzelni a síelőket.

Útközben egy vasas forrásnál is megálltunk, végül be érkezünk, ahol négykerék meghajtású terepjárókba szálltunk, melyekkel gyönyörű völgyeken és erdőkön keresztül egészen 2.170 méterig jutottunk fel. Utunk végcélja a 14. századi Gergeti Szentháromság templom, ahonnan lenyűgöző látvány tárul elénk a Kazbegi 5.047 méter magas csúcsaira.

      

A monda szerint amikor Prométeusz az istenektől ellopta a tüzet az emberek számára, Zeusz a Kazbek-hegy tetején láncoltatta le, itt tépte a máját az Ethon nevű óriási sas; a máj egyébként másnapra visszanőtt.

Zeusz ezt a büntetést harmincezer évre tervezte be, ám harminc év múlva Héraklész megérkezett, a sast lelőtte és Prométheuszt kiszabadította, és a titán visszatérhetett az Olümposzra. Héraklész természetesen azért tehette meg mindezt, mert Zeusz fia volt.

A szovjet korszakban minden vallási tevékenység tiltott volt a templomban, a turisták azonban felkereshették.

A templom régóta fontos szerepet tölt be Grúzia életében, veszély esetén a híres mtskhetai relikviákat, köztük például a híres Szent Nino Keresztet is ide menekítették.

Itt egy modern borászatban, vagy inkább bor boltban ebédeltünk, de elég ügyetlen volt a kiszolgálás és újra szinte ugyanazt kaptuk, mint eddig. Viszont a grúz fehér narancsbor végre elég jó volt.

Tbiliszibe való érkezést fél kilencre terveztük, de végül jóval éjfél után kerültünk ágyba. Ennek több oka is volt. Először is az orosz határhoz vezető út igen régi és hosszan kanyarogva kerüli meg a hatalmas helyeket.

Hazafelé a szemben lévő oldalon hosszú sorban álltak az orosz, örmény és grúz kamionok 2-3 km-en valószínűleg az orosz határátlépésre várva. “Szergények!!!” – gondoltuk, de alig mentünk mi is 2 km-t, ugyanúgy megállt a mi sorunk is.

Kínai beruházással éppen egy 42 km-es alagutat építenek, ami óriási segítség lesz a kamionok számára.

Azért szerencsésen eljutottunk a Barátság emlékműhöz, ami az orosz és grúz barátságot hirdeti.

Az emlékmű az egyik legfontosabb grúz közlekedési vonal mentén található, melyet csak hadi útként emlegetnek. Az út szimbolikus és valós kapcsolatot jelent Oroszország és Grúzia között, összesen 212 kilométeren keresztül fut Moszkvától egészen a grúz fővárosig, Tbilisziig.

Ezen az útvonalon mindig is volt járható út, de teljesen csak 1783 után építették ki, ugyanis a két ország ekkor kötötte a georgievszki szerződést, melyben a grúz hűségért cserébe katonai segítséget ígért II. Katalin orosz cárnő. Ez a történet azonban borzalmas vérontásba torkollt, melynek végén Oroszország saját területéhez csatolta Grúziát. Ennek értelmében a grúz emlékezetben nem éppen pozitív az esemény megítélése.

Az emlékművet a szerződés kétszázadik évfordulójának alkalmából emelték 1983-ban, és az ellentmondásos története ellenére mai napig kedvelt turisztikai látványosság.

A megkérdőjelezhető múlt ellenére tagadhatatlan, hogy elképesztő kilátás nyílik az emlékműről a Kaukázusokra, illetve az előtte elterülő, Grúziában csak ördögök völgyeként emlegetett mélységre.

Az építmény belsejében látható mozaik két részre osztható. A bal oldalon találhatók a grúz, jobb oldalon pedig az orosz történelem és mitológia jellegzetes alakjai. Középen, a bejárattal szemben látható a kép fő alakja, egy anya kezében gyermekével, amely valószínűleg a jövő nemzedékeit jelképezi.

Amire nem számítottunk, iszonyatos dugóbbé kerültünk Tbiliszi elött 40 km-re. Egy tanulmány volt 3 és fél órán keresztül látni, ahogy a két savós utón jobbról a földúton előztek, de még balról is a szembe sávban, sőt a szembe oldali útpartkán. Sofőrünk vadul dudált és próbálta megakadályozni a rendbontók előre nyomakodását, de többnyire hiába. Ők még nagyobb dugót generáltak ezzel, de nem derült ki az igazi ok.

Rövid alvás után fél nyolckor a csomagokkal a portan találkozunk.

4. nap – irány ÖRMÉNYORSZÁG

Korai reggeli után másfél őrá buszozás a határra. Itt kipakoltunk a buszból és gyalog keltünk át a grúz-örmény határon.

Természetesen két helyen is ellenőrizték az útleveleket. Az örmények szigorúbbak voltak.

2 óra után találkoztunk Lászlóval, az idegenvezetőnkkel……………………………….

Örményország egy újabb kaland rengeteg információval, legendával, templommal, finom ételekkel, amiről egy következő blogban írok. Kattints ide és olvass tovább!…………………….

Tetszett a cikk, feliratkozom hasonló témájú hírlevelekre!